2018. január 12., péntek

Karib szigetek, repülővel


Egy büfében ebédeltem a belvárosban, valami erős étel volt, tésztával, kisadag. Mindegy, nem fontos. Az első falatoknál leettem magam, és amíg a szalvétával tisztogattam a zakómat, leült a mellettem lévő asztalhoz egy férfi és egy nő. A férfi barna zakóban volt, mindkét könyöke az asztalon, úgy evett. A fején egy kistányérnyi kopasz folt, ennyit láttam belőle. A nőt nem láttam, csak hallottam a hangját, néha, amikor a férfi felemelte a jobb kezét, hogy bekapjon egy falat nem tudom mit, tésztával, kisadag - itt mindenki ezt eszi – láttam, hogy a nőn rózsaszín kardigán van. A hangját is hallottam, ilyeneket mondott: …a társadalmakban a boldogságot a GDP adatiból mérik, Amerikában a hetvenes években… Most valami szörnyű szürcsölés következett, felkaptam a fejem. A nő folytatta: … tudta, hogy a kereskedelmi etika alaplevei… – szürcsölés –. A férfi bólogatott, a kopasz folt le-fel járt. Megpróbáltam átkukucskálni a vállal felett, hátha látom a nőt, aki szürcsöl. Valamiért nem tudtam napirendre térni ezen a szürcsölésen. A hangot a szívószál okozta, ahogyan a pohár alján maradt italt próbálta felszívni. Zavart a dolog. Nők nem szoktak szürcsölve inni. Jellemhiba, életvezetési probléma, magány és kiegyensúlyozatlanság. Ez biztos. Nem tudom mi ütött belém, legszívesebben felálltam volna, és elvettem volna tőle a poharat. Ócska napom volt ma, a HÉV-en rengetegen voltak, egy kövér férfi a képembe tüsszentett, egy másik ember végig telefonált. Leszálltam a következő megállónál, majd vissza, de nem lett jobb. A munkahelyemen számoltam a lépcsőket a kaputól a bejáratig, hatvannyolc, csakúgy, mint hat éve mindennap. Én többet nem megyek be oda, elég volt. Haza akartam jutni. Becsukni az ajtót, elhúznia függönyt, és hátralevő életemben macskakaján élve, ki se jönni onnan többet. És még a nő is szürcsöl itt, és közben arról beszél, hogy a hidegebb éghajlatokon lévő országok GDP -je mindig magasabb, mert a fűtés miatt a hozzáadott érték mindig több mint délen, és itt ismét áttért a boldogságra, mint általános egyenértékesre, bár talán rosszul hallottam. De miért szürcsöl? És miért szorít a nyakkendőm, és a nadrágszíjam, és az ingem is kijött hátul, amikor futottam a zebrán. Nem voltam komfortos, a legkevésbé sem. Fontolgattam még egy kisadag nem tudom mit, tésztával, és fontolgattam szójaszószba fojtani életkedvem maradékát. Amikor felnéztem, már nem ültek ott, elmentek. nem is láttam mikor. Nem is láttam, hogy néz ki a nő. Meg se’ ismerném az utcán. Lehet, hogy szép nő volt, és okos, ezzel a boldogság egyenértékessel azért érdemes lenne részletesebben foglalkozni. Persze, meg sem ismerném az utcán. Nem mintha számítana. Visszamegyek dolgozni. A lépcsők most is hatvannyolcan lesznek, hatvannyolc gyilkos, hatvannyolc csepp méreg, hatvannyolc halott remény. Az élet koptatásának napi hatvannyolc foka. Visszafelé egy utazási irodánál a kirakatban láttam egy repülőgépet, egy aranyló tengerpartot, és egy légi-utaskísérőt kékben, térd feletti szoknyában, széles ragyogó mosollyal. A rohadt életbe.
- Bocsánat uram, ezt a sálat nem maga hagyta a büfében?
- Nem, nem az enyém.
- Kár.
- De mennyire.

Repülővel Caracasba

Összegömbölyödve alszom el, mint gyerekkoromban nyaranta, amikor már nem volt iskola, nyugodt voltam. Másnap mindig sütött a nap, kicsit f...