2017. december 3., vasárnap

Évek




Ez az év végigsüvített rajtam. Nem bánom.
A képen nem látszik, de ez egy száz évvel ezelőtti kép, és fura módon rajtam sem látszik, azt hiszem.
A mélyszántás helyes és időszerű, ki tudja mi lesz az így megdolgozott földdel. Mi kel ki belőle jövőre, ha kikel egyáltalán, ha van még erő benne, ha van még valami kevés elszántság. A barázdák ott maradnak, évekig tart amíg az eső meg a szél a nagyobb göröngyöket felaprítja és elsimítja a földet. Ki tudja megtörténik -e, ha a szántás nem  a csernozjomban hanem a bazaltikumban - tudom , hogy nincs ilyen szó - történt?  Olykor úgy teszek ahogyan mástól láttam, de honnan különbözteted meg a laboratóriumi c vitamint a citrométól? összefutott -e a nyál a szádban most? Nekem igen. Az ember egyszerű szerkezet. Van olyan hogy érzelmi művégtag, lélek protézis?  Nagy árat fizettem  a racionalitásért, és a körülöttem lévők is, azt hiszem. Jöhet az eső meg a szél.
Nap mint nap a cselekvést keresem, de feltehetően nincs erre szükség. A szemlélődést a végletekig lehet fejleszteni, a legvégén olyan leszel mint egy üveggolyó, kék és hideg. Ezt Pityesz mondta, egy hajnalon amikor a napfelkeltét várta a Margit híd pesti hídfőjénél, egy barátjával. Hogy ezt honnan tudom? Hát ott voltam.
Az rendben, hogy egy aranyhalat is képes vagyok vérig sérteni, de miért lehet, hogy ismerőseim telefonszáma évről évre fogy a naptáramban. Nem halt meg mindenki. Csak akkor hívlak meg a temetésemre, ha te is a tiédre, én meg majd akkor válaszolok ha kérdésre nem kérdéssel felelsz. Barátom amúgy se volt sok. A béketűrésem számmal nem leírható, oly kicsi. Ha hangosan kiabálok, azt mondják: hangosan kiabál, ha csendben dolgozom, senki észre nem vesz, hiszen csendben dolgozom. Ez utóbbi ritka. Ötvenöt év alatt sem sikerült felismernem a dolgokban a rendszert - hát nektek ? nektek sikerült ? - ha igen mondjátok el, lehet privátim is. Még azt is jobban értettem amikor a kisföldalatti addigi balos közlekedéséről jobbos közlekedésre tért át, bár néha még szándéktalan elutaztam a Deák térre olykor. Még néha most is. Olykor. Nehezen változom. 
Ebben az évben nem tettem hozzá a világhoz kicsit sem. Elvenni sem sokat vettem el belőle. Nem érdem. 
Nem értem, honnan jön a bénító köd, és miért ütközik bele a zseblámpa fénye falat építve belőle. Sötétben jobban látok. - Igen ám de mit? Ködöt vagy sötétet? - Pityesz, kezd elegem lenni magából!
Nem lehet a nyavalygást a végestelen-végig folytatni, de nem lehet pusztán csak veszteséget sem termelnie, vesztegetni meddőn erőt, energiát. Nem igaz, hogy a  gondolatok végtelen számban állnak rendelkezésére, a legkevésbé sem. 
Igen csak vékony fonalra felfűzött kavicsok sora a gondolatok sora, nem afféle hömpölygő folyam vagy vulkánkitörés, apró munka ez barátaim apró munka. És eléggé belefáradtam abba hogy nincs hangom, hogy nem hallja meg senki.
Ebben az évben nem tettem hozzá a világ dolgaihoz semmit, az a pár emlékfoszlány amit előkerítettem valahonnan, nem is tudom honnan, vajon mi volt? Bármely hasonlóság  a valósággal csak a véletlen műve.


Repülővel Caracasba

Összegömbölyödve alszom el, mint gyerekkoromban nyaranta, amikor már nem volt iskola, nyugodt voltam. Másnap mindig sütött a nap, kicsit f...