2017. december 10., vasárnap

Az Aradi utca szelleme



Az Aradi utca 26-os számú ház szelleméről már évtizedekkel ezelőtt is suttogtak az itt lakók. A szellem a ház alatti bonyolult pincerendszerben lakott, és néha, ritkán, igazán ritkán, teliholdas éjszakán, feljött a mosókonyha vízvezeték csatornáján, kilebegett az udvarra, és hosszasan állt a porolónál szomorúan, amíg a második emeleti gangon nézett egy ablakot, egy kis lakás ablakát, ahol egykor a szerelme lakott. A lakók olykor felébredtek elnyújtott sírására, de mire kinéztek az ablakon már nem láttak senkit, a szellem eltűnt.
– A fene ezt a sok macskát! – morogta Kovács a harmadikon, míg alsógatyában az ablakhoz lépett. Egy bizonytalan árnyalakot látott a mosókonyha lengedező ajtaja mellett, megborzongott, kiment a konyhába egy pohár vízért. Alig kortyolt kettőt, leoltotta a villanyt, és a válla felett, a folyosóra nyíló ajtó üvegén elsuhanó árnyékra sandított, majd borzongva feküdt be felesége mellé az ágyba.
– Mi az? – kérdezte az asszony.
– Semmi, aludj – mondta Kovács, de ő maga nem merte lehunyni a szemét, a sötétséget fürkészte, míg izzadva el nem nyomta az álom.

A szellem nem kitaláció, ezt minden gyerek tudja. Valóság. Ez a szellem is valóság volt, nem bántott senkit, csak elcsent dolgokat, és egyszer a házmestert, amikor még volt ilyen mesterség, másfél napra a pincében rekesztette, mert valahogyan egy zsák szén dőlt a kazánház ajtajához kívülről, amikor a házfelügyelő benn volt, és a kazánpiszkálás ürügyén a pálinkásüveggel barátkozott. A zsáktól nem tudott kijönni, csak másnap hajnalban szabadult meg szorult helyzetéből, amikor kimászott az utcára nyíló, egyébként a szén ledobására szolgáló rácsos ablakon, kormosan, mint az ördög és mérgesen, mint akinek két számmal kisebb cipőben kell járnia mint a lába mérete. A hentes ráköszönt
– Hova, hova, Szabó?
– Ne szóljon bele mások dolgába – morogta a házmester, és megpróbált bemenni a házba, de nem tudott mert a kulcs a kiskabátjában volt az előszobában felakasztva, nem vitte magával a pincébe. Csöngethetett volna, de akkor meg az asszony kérdezi majd, hogy honnan kerítette elő az ördög hajnalban, inkább fordult egyet és elindult a piacra, ott már nyitva voltak a korai rakodóknak szolgáló italmérések.

Érdekes összejátszása volt ez a dolgoknak. A házmester nem hitt a szellemben, aki ekkor ott ült a zsákon, és a máskor szomorú cselédlány-szeme most vidáman csillogott. A házmester távoli rokona volt annak a férfinak, aki miatt a kékkő meg lett idva annak idején, ez a legkevesebb amit megtehet, hogy olykor bezárja ide a pincébe.

Húsz évig azután nem lehetett hallani a szellemről. A régi lakók elköltöztek, vagy meghaltak, a házmester is átköltözött egy kényelmetlen műkő takaró alá a köztemetőbe, a felesége meg Kispestre egy nyugdíjas kárpitoshoz. Nem sokan maradtak már, akik emlékezhetnének a kísértetre. Az új lakók miután nem ismerték, nem is gondoltak, hogy az elnyújtott, macska-szerelem hangjára hasonlító sivalkodás nem is macska, hanem a szellem sírása.

Az újabb idők, neonvilágítás és a hajnalig nyitva tartó szórakozóhelyek eleinte nem kedveztek a szellemeknek, elavulttá váltak, kimentek a divatból. Az internet fékevesztett elterjedése meghozta a felvirágzásukat, így amikor a wifi-n néha nem a kért oldal töltődött be, és a képernyőn egy arc sejlett át, szőke csapzott hajjal és vakító kék szemekkel, a hajnali órákon is a gép előtt ülő kockák meghökkentek, hátranézettek, mi tükröződhet a képernyőn, de azután betudták a légköri zavarnak a jelenséget. Az elszántabbak összeesküvés elméletet kreáltak nyomban belőle, amelyben nagy hangsúlyt kapott a beépített videokamerákon át való megfigyelés idegen világ lakói számára, és bár a szellem másutt, mint az Aradi utca 26-os számú házban nem volt megtalálható, az elméletek befutották útjukat a világ körül, és egyre erősödtek.

Az Aradi utcában egy új vállalkozás kezdte meg működését a közelmúltban. Egy szabaduló játék ötletével érkezett egy fiatal pár. Kibérelték a mosókonyhát, és a széntüzelés elmúltával már nem használt pincerekeszek és folyosók egy részét, a kazánházzal, és még néhány kapcsolódó föld alatti helyiséggel. A környezet a rémüldözésre adott volt, nem is kellett sok mindent elvégezniük, hogy a pincét a szabadulós játékra használhassák, takarítani is alig kellet, villanykörtékre sem sokat költöttek.
A pincében a hetvenes évek legvége óta alig járt élő ember. A folyosók porosak voltak, és zegzugosak, ahogyan a ház alapozása engedte, kanyarogtak jobbra balra, egyenes szakasz alig, mindenütt kiszögelések, benyílók törték meg a folyosó vonalát. A széntárolók egymás mellett sorakoztak, mint megannyi börtöncella, egymástól lécekből álló oldalfallal elválasztva, az ajtajuk is néhány deszka, elnagyoltan összeróva. A falakon drót fonatú világítótestek, talán, ha minden harmadikban égett lámpa. A folyosó padlatát törmelék borította, széndarabok, régi újságok, bőrönd, fül és fedőlap nélküli, igazi papírból, egy szenes vasaló, egy olajkályha jellemző darabjai, néhány játékmackó, és még újságpapír és még újságpapír.

A játékra a mosókonyhában kellett jelentkezni, naponta két menet indult, délután hatkor és este nyolckor. A mosókonyha a hangulatnak megfelelőn volt berendezve, félhomály, kékre festett falak, itt ott fluoreszkáló jelek a falon, pentagramma, és a 6-os szám több méretben és megjelenésben.
– Jó estét – köszönt az újonnan érkezők egyike, egy negyvenes férfi, majd egy fiú és egy lány lépett be a helyiségbe. Utánuk két hölgy jött, majd még egy férfi, merev, egyenes tartású szikár alak. 
– Jó estét kívánok – köszönt a pultnál álló fiatalember. Rajta fekete köpeny, vörös selyem béléssel, egy színház jelmez-raktára ékes darabja volt egykor. – Jó estét kívánok önöknek. Tessék beljebb fáradni. Remek szórakozásban lesz részük, erről biztosíthatom önöket. A mai este meghatározó élmény lesz életükben, és nem csak egy unalom űző este a városban, ahol rengeteg szórakozás közül választhatnának, de önöket mégis ide vezéreltek az égiek, hogy számot adjanak…
– Várjon. A jegy árában van ital? – kérdezte a szikár.
– Nincs. Ha megengedi folytatom.
– Persze, tessék – mondta megengedően a férfi.
A fiú belenézett a jegyzeteibe: – Igen, tehát. Önöket mégis ide vezérelték az égiek, hogy számot adjanak leleményességükről, küzdőképességükről, hogy ösztöneiktől vezérelve kijussanak a baljóslatú és sötét hatalmaktól uralt környezetből. – Itt kinézett kicsit a jelenlévőkre, mosollyal jelezte, hogy nem, nincsenek sötét erők, de erről most nem beszélhet, majd folytatta. A hölgyek fél füllel hallgatták.
– Meglátod jó lesz.
– Hát, ha te mondod. Én nem szeretem az ilyen helyeket. Miért nem mentünk táncolni inkább.
– Oda holnap megyünk. Ma ide jöttünk. Jó lesz. Meglátod.
– Jó. De az a pasi, nézd csak, aki az előbb beleszólt a szövegbe.
– Igen, látom, egész jó pasi.
– Nem erről van szó. Nézd csak, van nála egy laposüveg, az előbb láttam, hogy beleivott.
– Ó.
A fiú közben befejezte a rémségek elősorolását, és kiosztotta a jelmezeket, egy-egy kalap, egy- egy sál jutott, akinek jutott. A jelmezek és a játék leírás szétosztásában segítségére volt egy lány, maga is feketébe öltözve, arca fehérre festve, szeme környéke feketére, kísértetiesen.

A mosókonyha hátsó falán vörös fény világította meg a nehéz vasajtót, ami nagy csikorgással nyílt ki lassan most, zenére. A csikorgás és a zene is egy hangszóróból jött, de rendkívül élethű volt igy, ez, és a látogatók arcán, karján végig futó hűvös légáram, ami a pincéből az ajtó nyitásra megmozdult, kellően borzongató is. A játék elkezdődött.

A játékosok beléptek a vasajtón, egy lépcső vezetett itt a pincébe a falon ismét a fent látott jelek. Lámpa alig világított, botladoztak ahogyan léptek, egyik kezükkel a falat simítottak, hogy biztos támaszt abból nyerjenek. Mögöttük hangos döndüléssel csapódott be a nehéz vasajtó. Az egyik hölgy kicsit felsikoltott, és a magas férfi karjába kapaszkodott.
– Bocsánat – mondta.
– Semmi – mondta a férfi. – Engedje meg, Ferenc a nevem
– Irén – mondta a hölgy, majd elengedte a férfi karját és a barátnője után sietett, aki elől ment már. A sort a barna kordnadrágos férfi zárta, a fiatalok előtte haladtak, a lány vihogott, és a fiú karjába csípett.
– Jaj, egy pók! – sikkantott.
A fiú is észrevette a pókot, igazi volt. Nem szólt a lánynak, csak az arcáról próbálta letörölni a makacsul ragadós pókhálót. Valami surrant a fal mellett.
– Egér! – kiáltott ismét a hölgy, az Irén nevű.
A szikár férfi biccentett: –  Szerintem patkány, nagyobbnak látszott.
Kicsit elfordult a gyenge fényt adó lámpától ami alatt éppen elhaladtak, és kortyolt a zsebéből elővett palackból. Köhintett és ment a többiek után. Most ő zárta a sort. Kabátja beleakadt egy szögbe, úgy érezte, de amikor megfordult nem volt ott semmi, amibe beleakadhatott volna. Ügyes – gondolta, és tovább ment.

Két kanyar után a kazánházba jutottak. A régi szenes kazán elterpeszkedett a szűk helyiségben, alig fértek el mellett ők hatan. A kazánházban sötét volt, a tűztérből vörös fény tört elő, és kísértetiesen festette meg az ott állók arcát.
– Nézzük meg az útmutatót – javasolta a kordnadrágos.
– Nézzük –  mondta a másik hölgy, aki Irénnel volt.
A kordnadrágos szólt: – Javaslom, hogy mutatkozzunk be, elég a keresztnév, valahogyan szólítanunk kell egymást, erre szükség lehet.
– Jó, persze, én Aranka vagyok.
– Én Irén.
– Én Fifi vagyok, ez meg itt a Pocc – mondta a lányka a fiúra mutatva.
– Nevem Ferenc – mondta szertartásosan a szikár.
– Örvendek, én Imre vagyok. Ezzel megvolnánk akkor. Nézzük, a leírás azt mondja, hármas út előtt állnak, induljanak el a szív felől esőn és a szeretet foga vezetni útjukat. – Felnézett a papírból. –  Itt a három ajtó, igen ott egy a fal mellett, egy, ahol bejöttünk, és egy ott jobbra az utca felé.
– Honnan tudja, hogy arra van az utca? – kérdezte a szikár.
– Tudom, követtem az irányt amíg jöttünk. Ez fontos lehet.
– Aha. Szerintem arra van – mondta a másik, és maga mögé bökött. – De most mindegy.
– Jó, ha a szív felől akkor az a bal oldal, akkor arra menjünk.
– Várjon – mondta lányka, Fifi – Lehet, hogy úgy van, mint a tüdőnél, ahogy a doktorok mondják, nem nekünk bal, hanem ha szemben áll velünk akkor neki bal. Érti?
– Ja, hogy úgy – mondta Aranka. – Ez érdekes felvetés.
– Gondolják ez meghatározza a továbbiakat? – kérdezte a kordnadrágos.
– Szerintem igen. Ha rossz felé megyünk, akkor mindjárt kijutunk az udvarra és vége. Az nem lenne jó. 
Kicsit elbizonytalanodtak. Tanácstalanul néztek egymásra. Imre odalépett a jobb oldali ajtóhoz, megragadta a vas kallantyút, ami nyitotta, és meghúzta. Az ajtó nem mozdult.
– Próbálja a másikat – javasolta neki Ferenc.
  Jó.
Átment a kazán baloldalára, és megpróbálta kinyitni az ajtót, az sem sikerült. –  Nahát – mondta –, valamerre csak ki kell mennünk. Ha minden zárva van, hogyan megyünk tovább?
Senki nem válaszolt. Pocc ahhoz az ajtóhoz lépett, amin bejöttek. –  Ez is zárva van. Be vagyunk zárva!
A két hölgy sikított, a hangjukban már nem csak a játékosság hanem a félelem is kivehető volt. Megfogták egymás karját. A lámpa veszített a fényéből, pár pillanat és egészen sötét lett, csak a kazánból izzott fel néha a vörös fény. 

A kazánházból kivezető ajtó másik oldalán az egykori házmester állt és fogta, amíg megpróbálták kinyitni. Szilvia –  mert így hívtak -, a szellem, odahussant mellé. Ő a másik ajtót fogta egy ideig, mert az valóban rossz út lett volna, tudta tapasztalatból, itt már több csoport eltévedt, és alig bírtak kijutni a metró nem használt alagútjaiból, úgy gondolta segít kicsit. Ez ideig a házmestert még nem látta itt.
– Maga mit csinál?
– Fogom ezt az ajtót. Amúgy semmi köze hozzá! 
– De akkor rossz felé mennek majd!
– Nem baj! Úgy kell nekik. 
A szellemlány félrehúzódott és leült a lépcsőre az ajtó mellett, valójában lebegett, de úgy tűnt mintha ülne. A házmesterre nézett néha.
– Tudja, hogy maga nagyon hasonlít Sándorra?
– Ki az a Sándor?
– A maga távoli rokona volt, itt lakott egyszer. A másodikon.
– Ott, ahol a kövér Gorcsokék?
– Igen ott, de korábban. Egy nagyon szép szerelem volt, ha érdekli.
– Nem érdekel.
– Tudja, hogy az a bajusz rémesen áll magának? Egyáltalán, manapság már senki nem visel ilyen bajuszt.
– Az se érdekel.
– Maga egy mogorva alak. Hallja csak! Hallja, mint beszélnek odabenn?
– Nem.
– Figyelje, figyeljen, most azt mondják, hogy ki kell innen jutnunk. Most valaki sír.
– Biztos az a nő, az az Aranka, az olyan hisztérikus.
– Mit tud maga! Most azt mondják, hogy egyre sötétebb van, és most, hogy valami szagot is éreznek.
– Azt nem csodálom.
– Ugyan már! Na, most meg azt mondja az a fiatal fiú, tudja, aki a lánnyal van, aki feketében van.
– Ki, a lány?
– Mind a kettő.
– Aha.
– Na azt mondja, adjanak valami vasat, kinyitja az ajtót.
– Tartom!
A szellem odalépett a házmester kísértetéhez és rángatni kezdte a karját.
  Engedje el! Miért ilyen gonosz maga?
Amíg ott huzakodtak a bentieknek sikerült kinyitni a másik vasajtót, és elindultak egy sötét alagútban.

Az alagút más volt, mint a pince folyosója, ahol eddig jöttek amíg a kazánházba értek. Itt a járat egyenletes volt, téglával kirakott a padló is a fal is, és boltív hajlott föléjük. Nem lehetett megmondani honnan jön a fény, ami halvány zöldes derengéssel világította meg a járatot.
– Jöjjenek – vezényelt a kordnadrágos. A többek mentek mögötte libasorban.
– Gondolja, hogy ez jó út lesz? – Kérdezte Irén a magas férfitól, akibe olykor egy pillanatra bele is kapaszkodott.
– Igen, csak menjünk. Már jártam erre, azt hiszem –  mondta a férfi, és megtapintotta a fémkulacsot a belső zsebében.
A fiatalok lemaradtak kicsit.
– Be kellene kötni a kezed – mondta Fifi és a fiú kezét nézte.
– Á, semmi – mondta a fiú.
– De igen, már kezd bedagadni. És itt vérzik is, ahol megütötted.
– Nem fáj – mondta a fiú és zsebre vágta a kezét.
Mentek egy ideig a folyosón. nem lehetett látni a végét, mindig enyhe ívben haladt, és csak a következő pár méter vált láthatóvá előttük, ahogyan kanyarodott az út. A fény nem változott.
– Itt egy ajtó – kiáltott fel az elöl haladó férfi.
– Hová vezethet? – kérdezte Aranka.
– Nem tudom, nézzük meg.
Könnyen tárult fel az ajtó, de nem lehetett látni, hogy ahová nyílik az milyen helyiség, sötét volt odabenn.
– Valószínűleg valami nagyobb terem lesz. Szerintem a metró felé jöttünk, ez valami kiszolgáló műszaki szoba lehet. Ha itt átmegyünk, ott biztosan kijutunk a felszínre.
– Ó, csak eddig tartanak a játék? – kérdezte Irén, a hangjában megkönnyebbüléssel.
– Ne vegyen rá mérget – dörmögte a magas szikár, és krákogott.
– Jöjjenek – vezényelt Imre, és belépett a sötétbe. A többiek utána.

– Elvesztek – mondta a szellemlány a házmesternek. Ők is ott voltak a többiekkel, de nem lehetett látni most őket a sörtétben.
– Nem baj.
– Maga csak ezt tudja! nem baj nem baj! de baj. Ha nem jutnak át időben a síneken, akkor észreveszik őket a,… a Maradékok, és végeznek velük.
– Nem félek a Maradékoktól.
– Én igen – mondta a lány és közelebb húzódott a házmesterhez. – Én félek. Nagyon veszélyesek és kíméletlenek.
– Nem baj!
– Maga egy tökfej – mondta mérgesen a lány. - Egyébként Szilvia vagyok és maga?
– Artúr.
– Ó – mondta a lány.

A csoport közben haladt előre, már az a kis derengés is eltűnt, ami eddig segített nekik. A sötétben Irén megbotlott.
– Jaj, megrándult a lában.
– Támaszkodjon rám hölgyem – mondta Ferenc.
– Milyen erős – mondta a hölgy.
– Katona voltam, egykor. Még maradt valami belőle, talán nem csak emlék.

Egyszerre egy fal állta útjukat. Megtorpantak. Imre elővett egy öngyújtót és annak a lángjánál próbált tájékozódni. Sima fal, nem tégla, talán beton, semmi járat még csak repedés sem volt rajta található. Ferenc közben kissé arrébb ment.
– Itt van egy ajtó, jöjjenek!
Imre az ajtóhoz lépett, és kinyitotta, az ajtón túl egy metró alagút volt látható, sínekkel, jelzőlámpákkal.
– Ó, már rendben van, rendben lesz, igen ez a kisföldalatti, itt jobbra megyünk, és a következő megállónál feljutunk a felszínre. Utána visszamegyek és visszakérem a játék díjat, ez nem járja. Amíg beszélt belépett az alagútba, a többiek még ott maradtak, ahol voltak, és látták, ahogyan egy metrószerelvény robajlik el előttük. Imre a síneken állt amikor a szerelvény megérkezett. A két nő egyszerre kiáltott fel, és Ferenc is felmordult:
– Ennek vége.
A szerelvény elhaladt, és Imre ott állt a síneken ahogyan az előbb, sértetlenül, de kissé értetlenül nézett magára, megtapogatta a karját, mellkasát, majd a szerelvény után nézett, és megrázta a fejét. – Jöjjenek.

– Csak balra induljanak, csak balra! – suttogott Szilvia a szellemlány.
– Mit számít magának.
– Ó, maga tuskó. Jöjjön!

A hat játékos a síneken ment.
– Talpfákra lépjenek – mondta Ferenc – úgy könnyebb, és nem bicsaklik ki a lábuk.
Hosszan gyalogoltak így, de az állomás, amit maguk előtt láttak mindig ugyanolyan távolságra maradt tőlük.
– Ezt furcsa – mondta Imre.
– Nem, amikor átúsztam a Balatont…
– Te átúsztad a Balatont? – kérdezte Fifi.
– Igen, na, amikor átúsztam a Balatont ott is ez volt, sokáig nem változott semmi, azt hittem soha nem érek oda, és egyszer csak ott voltam.
– Hát nem tudom, ez valahogy más. Furcsa – mondta Ferenc.  Egy fénypont jelent meg előttük,
ami gyorsan közeledett, és nőtt is, ahogyan jött.
 – Vigyázzanak, a vonat! – Kiáltott fel Aranka, és hátát a falnak vetetett.
A többiek követték a példáját, és mind ott álltak hátukkal a falnak támaszkodva, a vonat elszáguldott előttük. Rémisztő dolgot láttak.  A szerelvényben utasok voltak, de nem férfiak és nők, vagy gyerekek, hanem olyan testek amiken hiányzott egy-egy darabjuk, a fejük, a karjuk a törzsük. Álltak és ültek a kocsiban úgy, mint rendes utasok. Egyszerre észrevették a játékosokat és a testek a vonatban feléjük fordultak.

– Meglátták őket – mondta Szilvia. – Meglátták őket a Maradékok. Elvesztek!
– Lehet, hogy nem. Talán nem – mondta a házmester.
– Nocsak, feltámadt magában valami érzés féle.
– Vicces. Menjünk.
Egy vörös kapcsolót elfordított a falon. Az utasok, akik eddig háttal támaszkodtak a járat falának, megillenetek, és a fal elfordult velük, mire feleszméltek egy tükrös fehér teremben találták magukat.

Vakító fehér fény öntötte el a termet, a hat ember ott állt a fal mellet és hunyorogtak, káprázott a szemük az erős fényben.
– Meghaltunk? – suttogta Irén.
– Meghaltunk – bólintott Aranka.
– Valószínűleg meghaltunk – mondta a volt katonatiszt is, és elővette a zsebéből a kulacsot, ivott volna, de eszébe jutott valami. Megkínálta Irént.
– Köszönöm nem – mondta a hölgy.
Ferenc bólintott, kortyolt egyet az italból, majd eltette a zsebébe. Fifi Poccba csimpaszkodott, a kordnadrágos tájékozódni próbált.
– Hát lehet, hogy meghaltunk. Nem csodálnám – mondta.
A társaság nem volt annyira ijedt, mint gondolható lett volna, inkább kíváncsian szemlélték a környezetet maguk körül, de nem sok látnivaló akadt. Tágas, hatalmas terem, fehér mindenütt, fehér műanyag borítás, mint egy steril szobában, vagy számítógép teremben. A helyiség talán harminc méter magas lehetett, nehéz volt megbecsülni a valódi méreteit, éppen a vakító fehérség miatt. Derék magasságban tükrök voltak körben a falakon, így a jelenlévőket megsokszorozta a visszaverődés, miután a tükrök nem egy síkban voltak elhelyezve, hanem kis szögben kerültek fel a falra. Elég szedett-vedettnek tűnt a társaság, megviselte őket ez a rövid idő a föld alatt, volt, akinek a ruhája elszakadt, és volt, aki megsérült a sötétben a gyalogláskor.
– Én nem érzem magam halottnak – mondta Imre.
– Én sem – mondta Aranka.
– Honnan tudhatnánk? – kérdezte Ferenc.
– Honnan?
– Próbáljuk kijutni innen – javasolta Pocc. –  Menjünk erre – és találomra elindult. A többiek követték.
– Maguk nem éhesek?  – kérdezte Imre. Ahogyan ezt kimondta egy asztal emelkedett ki a talajból, és mire a szokásos magasságát elérte a felszíne megtelt étellel itallal.
– Már csak egy szék kell – mondta vidáman Imre.
– Várjon. Várjon. Furcsa ez nagyon. Szerintem nem rendes dolog ez, ami itt történik velünk.
– Lehet, hogy kollektív hallucinációban vagyunk, vagy mint a pszichológusnál, hogy is – fordult Irén Arankához
– Hipnózis. Lehet, hogy ez hipnózis.


– Közbe kell avatkoznunk – mondta Szilvia a házmesternek.
– Igen én is azt hiszem, valahogyan meg kell akadályozni, hogy itt maradjanak, mert akkor itt maradnak örökre.
– De el kell nekik mondani.
– Igen, nem hallgathatjuk el.
– Maga egész rendes ember lenne, csak az a bajusz.
– Hagyja a bajuszomat. Mondja maga vagy mondjam én?
– Mondom én!


– Mi ez a macska-nyavalygás? – kérdezte Fifi?
– Nem tudom, furcsa. Egyszer kétszer hallottam már ezt a hangot, amikor még régen az Aradi utcában laktam – mondta Ferenc.
– Maga ott lakott? Abban a házban? – kérdezte Irén.
– Igen. Azért jöttem most vissza. Ahogyan mentem ott a pincében, régen, gyerekkoromban, egy zöldes színű, nem is tudom, talán fátyol libbent el előttem, akkor hallottam ezt a hangot, a fátyol egy szeneszsákot húzott maga után.  Én úgy megijedtem, hogy elszeleltem onnan. Utána egész életemben a bátorságot kerestem, azért lettem katona.

– Maga volt? Tudhattam volna, hogy maga volt –  mondta a házmester a lánynak.
– Jó, hát régen volt, csak nem haragszik? Most fontosabb dolgunk van.

A macskanyávogás megváltozott és emberi hang lett belőle.
– Ki kell menniük innen, ki kell jutniuk, mert különben itt maradnak örökre, a tükrök foglyaiként, és soha nem találhatják meg önmagukat. Szemben magukkal van egy ajtó, ott kell kimenniük, de vigyázzanak, sötétbe jutnak majd, és futniuk kell, gyorsan. Hátra se nézzenek. Aki visszanéz nem jut túl a Maradékokon. Akit a Maradékok megfognak annak vége, annak vége, annak vége…. A hang elhalt.

– Hallották? – kérdezte teljesen feleslegesen Imre a többiektől.
– Hallottuk.
– Megyünk?
– Nem tehettünk mást, én nem akarok itt maradni – mondta Fifi, és megfogta Pocc kezét.
– Én sem – mondta Irén.
Aranka a tükrökre nézett, ott látta önmagukat ezerszeresen, mennyire magányos lenne, ha itt maradna. – Én sem.
– Menjünk akkor – mondta Imre.
Ferenc elővette a palackot, belekortyolt. Bólintott, és a torkát köszörülte. A fal túloldalán kinyílt egy ajtó. Odasiettek. A sötétség rémisztő volt, és a zajok is amik beszűrődtek a végsőkig felborzolták az idegeiket. Megfogták egymás kezét egy pillanatra, és egyszerre léptek a sötétbe. Futottak az ismeretlen terepen, lábuk felé kapkodó kezekből tépték ki magukat, gáncsot vető lábakon ugrottak át, fél testeket döntöttek fel, amik tehetetlenül borultak a földre, új támadásra már nem volt bennük erő. Fifit megragadta két torzó, Pocc odaugrott és kirántott a lányt a kezük közül. A katonatiszt egy bottal ütött a megmaradt bal kézre, ami éppen Irént ragadta meg.  Imre elesett, és már két Maradék ült a hátán amikor Aranka egy zsákkal, amit a sötétben talált, és amiben valami göröngyös volt, talán szén, néhány mozdulattal leütötte őket.

Futottak, mint az őrültek, rohantak, és elfogyott a hangjuk, nem sikoltottak, amikor meglátták a hatalmas pincébe összegyülekezett Maradékokat, akik ott botladoztak mögöttük, mint egy bomlott hadsereg. Egyszerre összeszűkült a tér, és már csak egy folyosó volt, ami előttük az utat biztosította, rohantak tovább.
– Valakinek le kell maradnia! – kiáltott Ferenc. – Nekem van fegyverem – emelte meg a botot.
– Ne hősködjön most, maga bátor ember – mondta Irén futtában és megragadta Ferenc kezét.
A folyosó enyhén felfelé vezetett, a fény kihunyt, közelebb kerültek egymáshoz, testközelben, és loholtak tovább. A Maradékok elfogytak mögülük.

A folyosó egy csatornafedélben végződött. Ferenc és Imre nekifeszült és kilökték. Egymást segítettek ki a csatornából. Kijutottak. Kijutottak a szabad levegőre. Egy lebontott épület helyén kerültek a földfelszínre, nem mesze az Aradi utcától, talán egy sarok lehetett. Leültek a törmeléken és lihegtek. Pár perc volt, mire levegőhöz jutottak.
– Hát igaza volt a játékmesternek – mondta Imre. – Igaza volt. Jön egy italra Ferenc?
– Nem én a hölgyeket kísérem el. Jöjjön inkább velük maga is, talán nem jó, ha most egyedül marad.
Fifi és Pocc egymást ölelve mentek a Szondy utca felé.

Hamar üres lett a telek. A felfordított csatornafedél látszólag magától a helyére csúszott.
– Azért nem volt szép, hogy eltorlaszolta az ajtót azzal a zsákkal – mondta a házmester szellem.
– Ugyan, ezen rágódik még mindig. Jöjjön, beszélgessünk.

Egy fekete macska gubbasztott egy oszlopon a sarokban. Felborzolódott a szőre, körülnézett, leugrott a helyéről, és eltűnt a sötétben ő is.

Pitypang

Vagy lehetnék dobókocka, minden oldalán ugyanazzal a számmal, persze hatig, igy mindig páros számmal járnám a végtelent, és végtelen esél...