2017. november 7., kedd

A puncsfagylalt magányossága

Mennyi szomorúsága van egy puncsfagylaltnak? Nem a mazsola szemek szomorú, öregember-ráncos arcára gondolok. Apámmal voltunk a Vidám Parkban, nyár volt, forróság. Ezer emlék szikrázik bennem, ezer részlet. Apám találkozott egy ismerősével, az elvarázsolt kastélytól nem messze. Érdekes, egészen jól különbséget tudtam tenni barát és ismerős között, noha alig múltam kilenc, ezzel az emberrel apám nem volt olyan közvetlen, a mosoly rövid volt, a kézfogás erős gyors. Pár szót beszéltek, szőke férfi volt arra emlékszem még. Azután a dodzsem, azután ahogyan apám sört iszik a büfében. Hiányzott egy foga felül, az ötödik talán, látszott, ha nevetett, sokat nevetett. Én puncs fagyit ettem, a kezemre folyt és ragacsos lettem, de jó volt. Apám arca soha nem lett olyan, mint a mazsolák ezer ránca, nem ért el addig a korig. Akkor voltunk apámmal ketten utoljára a Vidám Parkban, soha többé. Nem volt ez tervezve, a dolgok mentek rendesen, egyik nap a másik után, egyik év a másik után, egyszerre kinőttem a játszótérről. Persze jártunk több helyen máskor, éltünk, de a Vidám Parkba nem mentünk többet ketten. Nos lehet ennyi szomorúsága lehet egy puncsfagylaltnak? Szerintem ennyi lehet.

Repülővel Caracasba

Összegömbölyödve alszom el, mint gyerekkoromban nyaranta, amikor már nem volt iskola, nyugodt voltam. Másnap mindig sütött a nap, kicsit f...