2017. október 7., szombat





Holnap útnak indulok Venetoba, vonattal megyek, nem bírom a repülőt. Hosszú lesz az út, tíz óra, talán több is, hajnalban kell átszállnom, de nem baj, majd figyelek. Mindig szerettem az éjszakai vonatutat, nem alszom, noha a kerekek csattogása a síneken álmosíthatna, de nem, az utazás izgalma ébren tart. Nem írok most a városokról, amiken átutazom, utakról, amiket keresztezek és emberekről, akiket látok, sápadt éjszakai fényben az állomások peronján. Csak magamról írok. El kell mennem. Sokan mondják, ha el kell indulni ne tétovázz, bár senki sem tudja mikor kell indulnia.
Százezer gombot gomboltam be ingen és zakón.
Sok csomagom lesz, évek minden felhalmozott tárgya és emléke, hogyan hagyhatnám itt?  
Innokentyij Mihajlovics Szmoktunovszkij és Alex Wilfred Beechamproctor utazik majd velem a vonaton. Majd odaérnek, ha odaérnek, majd akkor folytatjuk a mesét róluk. Addig mit is mondhatnák? Ssak utaznak, olykor beszélgetnek, és dohányoznak. Teát isznak. Nem valóságosak ők már, a vonat sem az, a tea sem. Csak hasonlít. Honnan is tudhatnánk miről beszélgetnek, talán fiatalkori kalandjaikat mesélik el, talán anyujukról beszélnek, talán nőkről, hóditásokról, párbajokról. Veszteségekről nem beszélnek, férfiak. Teáznak, dohányoznak. Majd odaérnek, ha odaérnek, nem fontos. Nekik semmiképpen nem fontos odaérni. Pedig lehet, hogy ott találkoznának Irwin Allen Ginsberggel. Micsoda találkozás lehetett volna.
Vagy éppen érdektelen, és még azt sem lehet mondani, hogy Ginsbergen múlna, hiszen ő csak egy csomag cigiért szaladt le.

Repülővel Caracasba

Összegömbölyödve alszom el, mint gyerekkoromban nyaranta, amikor már nem volt iskola, nyugodt voltam. Másnap mindig sütött a nap, kicsit f...