2017. október 13., péntek

Boróka

Mentem az utcán, és egyszerre csak észrevettem egy embert. Meglehetősen távol volt még amikor rápillantottam, talán egy fél háztömb vagy kicsit több, szembe jött velem, néha szólt a mellette jövőnek. Az alak ismerős volt. 
Máskor is tapasztaltam már, hogy ha a tekintetem rátéved valakire, és valamiért felkelti az érdeklődésem, akkor a képkivágás szűkül, mintha zoomolna a fényképezőgép, mindegy milyen messze van akit látok, a sziluett, az alak, a kabát, az arc, a tekintet - így sorban -, kerül a látóterembe. Ez furcsa.
Gondolom afféle barát-ellenség felismerő rendszer, ilyenkor csak azt látom akire nézek, a környezetből alig valamit.
Nem barát nem ellenség, nem kell futnom, de nem kell üdvözölnöm sem, nem rokonom, és nem munkatársam. Egy hozzám hasonló korú, szakállas fickó, szemüveges. Érdektelen.
Közelebb ér, rám tekint, halvány felismerés a szemében, de ő sem köszön, mintha kicsit biccentene, de lehet, hogy a partnere felvetésére válaszol, ezt nem hallom. Mégis ismerős.
Megvan. Egy buliban láttam, valószínűleg évfolyamtársam volt, vagy legalábbis az egyetemre járt, egy klubban láttam, nem voltunk egy társaságban, de mintha ott lett volna, ezerkilencszáznyolvankilencben, vagy kilencvenben.
És ekkor nagyon határozottan borókapálinka kesernyés izét érzem a számban. Az alkohol izét érzem, a lármát is hallom, zene is szól, a zajban egy hang: Tamás.
Csak egy pillant az egész, futó pillanat. Már el is múlt.
Biccentek ahogyan elhaladnak mellettem. Szerintem ő nem tudta ki vagyok, de lehet. Meglehet.
Ki is szólított akkor ott, ki hívott? Hogy is? Aha. Igen.Tudom már.

A TE 4323 számú kísérlet

A fehér falú, ablaktalan teremben három ágy állt. Oly módon, mint egy kórteremben, egymás mellett a hosszanti fal mentén, fej részük a f...