2018. június 17., vasárnap

Pitypang

Vagy lehetnék dobókocka, minden oldalán ugyanazzal a számmal, persze hatig, igy mindig páros számmal járnám a végtelent, és végtelen eséllyel élnék, vagy lehetnék Almodvar, vagy álmodó vár, vagy film, ha film lennek Casablanca lennék, ha ceruza B2 , a H nekem nagyon rideg. Ha épület lennék egy hegyen lennék torony, onnan csak egy karnyújtás a csend. Ha gép lennék, kalapács lennék, egyszerű, de mégis gép, vagy állvány, nekitámasztanám a hátam a falnak tiz emelet magasságig. Lehetnék súgó a szinházban, vagy három kereszt előjegyzéssel kotta, dal egy tájról, C dúr, G dúr, D dúr Á..., aligha menne ez, mindig kiesem a ritmusból, vagy a hangnemből, és akkor viszont már diszharmónikus, esetleg diszgrafikus, vagy dísz grafikus? Miért ne lehetnék pitypang? Hát hogyan dönthetném el, mind e közül, és miért én. Vagy miért én nem? Vagy : miért nem én?! Vagy egyszerűen: Miért? Bár, ha belegondolok, gőzkazán piszkáló is szívesen lennék. Jól állna nekem, azt hiszem. Menne a nyakkendőmhöz. Csokor.

2018. május 27., vasárnap

Kisérleti napló

Lehetne napló. Mindig megvan a lehetőség egy naplóra. Énekes szerettem volna lenni. Rock énekes, egy igaz történet alapján: - volt egy példaképem, amerikai volt, egy kis faluban nőtt fel, tizenegy éves koráig gyapotot szedett egy déli államban a farmon, egy este az öregapja, kukorica csutkára feszített dróthúrt pengetett neki, és eljátszott szülőföldje, Afrika édes dallamát u.s.w. u.s.w. - szó sincs róla. Nincsenek tündérmesék, senki nem gondolhatja ezt. Ha nem a Juilliardon végeztél, nem vagy senki, és én sem akartam énekes lenni. Nem mondom, szívesen álltam volna színpadon, olykor, elalvás előtt, már félálomban, gitárral a kezemben álltam is. Álltam a való életben is néhányszor. Nem is volt rossz mondhatom, de nem sok említésre méltó mégsem. Játékok sora, csak játékok sora az életem, semmi felelősség, semmi kötelezettség, tudják, egy igaz történet alapján: - ez egy francia eset, ha jól emlékszem, egy kis halászfaluban élt egy kis srác, aki vak volt, és nem volt alkalmas a halászok kemény életére, ezért fából faragott apró játékokat, embereket és állatokat, amik csak a képzeletében éltek, így különlegesek voltak, nem hasonlítottak a környezetünk tárgyaira és állataira, bár volt fejük karjuk, orruk, és fülük, de arányaik túlzóak, ám varázslatosak, varázslatosak voltak. Ezeknek az uszadékfából faragott tárgyaknak varázserőt is tulajdonítottak később az emberek, amikor híre ment, hogy egy utasszállító gép pilótája azért nem szállt fel a géppel, mert otthon hagyott egy medvére erősen hasonlító figurát, amit mindig magánál hordott pedig, és visszament érte - ha felszálltak volna, a betörő vihar megölte volna mint a kétszáztizenhárom utast, és hatfőnyi személyzetet, közötte Lizzy-t aki balett táncos volt, és csak nyaranta dolgozott sztyuárdeszként -, arról a pilóta nem beszélt, hogy amikor visszament, a feleségét ágyban találta a szomszédban lakó nagybőgőssel, sütkérezett a csoda fényében, ennyi elég volt neki - szóval így élem könnyedén a mások életét. Elmentem a nagyvárosból, bár nem ismertem más környezetet, vagy díszletet, itt éltem eddig, naponta tizenkét órát dolgoztam, ami abból állt hogy folyamatosan a mások életét éltem, a legkevésbé sem könnyedén, inkább mint az a bizonyos kovács üllő a tizedikről való zuhantában. A második körül ismertem fel a zuhanást, és nem sok időm volt cselekedni, mert bár a földet megüti az üllő, de a föld végez vele, mint holmi cserép törik darabokra, mint az a zöld színű mű-kulacs ami éttermek falán van kiszegezve, és ami árvalányhajas csikós kalapot és pusztát vizionál álmában, így vettem egy sportkocsit, pirosat, GT, ez volt ráírva hátul, fekete bőrülés, és kemény zene a hangfalakból. Dél felé indultam, hiszen minden ott kezdődik, a tengernél. Végigszáguldottam még száz életen, majd visszatérek még erre, mert például a balett-táncos lánynak is meg van a maga története, amiben nagyobb szerepet kap egy nagybácsi aki finanszírozza az iskolát, kisebb szerepet egy zöldségesbolt, aminek a lépcsőjére lépve megbicsaklik egy boka és egy pillanatra , átszaladván a gondolat, mint villám az éjszakai viharos égbolton , hogy vége egy el sem kezdődött karriernek, de nem, ez nem igy lesz, ebben biztos lehetek. A homlokomban érzek bizonyos nyomást, ez lehet a magas vérnyomástól, de lehet a környezetem végtelen jelenlétéből, ha értik mire gondolok, egy összeférhetetlen személyiségnek két dolog okoz elviselhetetlen nehézséget, ha sokan vannak körülötte, és ha senki sincs körülötte, így akár a vérnyomástól, akár az emberektől, a GT - vel elszáguldottam ide a tengerhez. kerestem egy olyan partrészt ahol nincs senki, de mindenütt voltak, igy végül is két apácát egy hot-dog árust és egy filmproducert kellett elhessegetnem erről a kétméteres partszakaszról, ahol most ülök. Egy szita van velem, egy homokozó vödör és egy kis lapát, a tenger hullámai közel járnak a meztelen lábamhoz, apály van, éppen alkalmas a tengerpart részletes áttekintésére, vödörről vödörre. Azt hiszem ezzel most elleszek egy darabig. Majd irok.

2018. május 15., kedd

Napló, képpel

Egy  vevő lépett a boltba, hatvanas, hajlott hátú férfi, kezében aktatáska, rajta barna öltöny, fekete nyakkendővel.
A bolt írószer-áruda volt, tollak, ceruzák, borítékok, és színes nyomatok, tapéták, poszterek.
Az eladó, fiatal lány a haja  fekete, bal fülében két fülbevaló, jobban egy, az alsó ajkában pirszing, egy fényes, gombostűfej nagyságú gömb.
A férfi körbenézett, megállt a pultnál, a táskáját az üvegre tette.Várt.
A lány szólt előbb, telefonját félretette, elcsúsztatta az üveglapon, de fél szemét rajta tartotta.
- Tessék.
- Egy nyomatot keresek.
- Mit?
- Egy grafikai reprodukciót, egy réz nyomatot. Azt hiszem az volt.
- Nem értem.
- Egy képet keresek, úgy néz ki mintha rajz lenne, grafittal, de nem egyszerűen rajz, és nem is egyedi darab ez biztos. Egy falon láttam. - Tette még hozzá.
- Egy falon. - A lány a telefon felé sandított, a kijelzőn felvillantak a  fények, valaki kereste.
- Egy falon láttam, huszonhat éve, illetve később is láttam, de akkor láttam először. Illetve akkor vettem észre először.
- Ühüm - mondta a lány.
- Mondja, nem zavarja ez? - kérdezte a férfi , és a lány ajkára mutatott - Nem zavarja ez a dolog a száján, tudja, amikor eszik?
- Köze? Még nem látott ilyet papa?
- Bocsánat, nem kellett volna kérdeznem.
- Semmi baj. Nem zavar. Megszoktam.
- Értem, bocsánat.
- Egy pill - mondta a lány, és felvette a telefont, félrefordult és suttogva beszélt. A férfi elfordította a fejét, ne gondolja a lány, hogy belehallgat a beszélgetésbe, nem tenne ilyet. Nézelődött kicsit, irattartók, fényképek kartonon kasírozva, amerikai nagyváros éjszaka, berlini háztömb - ezt csak úgy gondolta - utcarészlet fekete fehérben, de a labda , amivel a képen a gyerek játszik, színes. Elhúzta a száját, miért színes a labda.
- Azonnal tedd le a telefont! Amikor vevő van, nem beszélhetsz, mondtam már! - hallotta a férfi. Egy nő lépett a pult mögé, magas, karcsú, haját összefogva viselte. Szigorú tekintettel nézett a férfira.
- Segíthetek?
- Igen, egy nyomatot szeretnék, egy grafikát.Egy képet.
- Mit ábrázol?
- Egy városrészlet, magasból tekintve, van rajta egy templom, vagy torony, talán, és egy híd.
- Budapest?
- Alighanem Budapest, bár nem vagyok benne biztos. Sok ház van rajta, azt hiszem.
- Tudja ki rajzolta a képet?
- Nem, de van rajta szignó, talán "eff" vagy "ká", betűvel kezdődik, és csak vezetéknév, a jobb sarokban, lenn.
- Nincs meg ez a kép. Fenyvesi, egyébként, de nincs meg. A  háború utáni rajz, már nem látszanak a romok, talán a hatvanas évek, ebben nem vagyok biztos.
A lány visszajött közben.
- Az úr egy képet keres, egy falon látta, azt mondja.
- Menj, a raktárban kell egy kis rendrakás, menj, az urat majd én kiszolgálom.
A lány vonakodva indult el a raktár felé, az ajtóban megállt, elhúzta a függönyt belépett, de nem ment tovább, ott állt a félfa mellett, a függöny hagyta résen lehetett látnia  fehér blúzát és a fekete nadrágját, ahogyan ott állt.
- Ismeri a képet?
- Igen, ismerem.
- Hol látta?
- Azt gondolom, ahol ön. Egy falon, egy hivatali helységben. Meglehetősen régen.
- Ez érdekes - mondta a férfi.
- Igen, érdekes. Sajnálom, hogy nem segíthetek - mondta a hölgy, és megigazította a ruháját, finom gyors mozdulattal. A férfira mosolygott.
- Esetleg nem tudja, hol lehet megszerezni azt a képet?
- Fontos magának? Bár nem is kérdem, bizonyára fontos.
- Igen.
- Tudja, nem is a kép számít, az csak egy kép, igazán az számít, hogy emlékszik rá, és az, hogy valamiért fontos magának.
A férfi bólintott, megköszörülte a torkát, de nem mondott semmit, a fejéhez nyúlt, talán hogy kalapot emeljen a hölgy előtt, de nem volt rajta fejfedő, a keze félúton megállt, mint aki int, mielőtt elmegy. Leeresztette  kezét, megfogta a táskáját, és kiment a boltból.
A lány előjött a raktárból.- Irén néni, de meg van  kép, kinn van az irodában, ugyanolyan mint amit elmondott, ugyanolyan. Miért nem adta neki oda?
-  Még visszajön, azt hiszem - mondta a hölgy, és elmosolyodott.


2018. április 30., hétfő

Kövér hölgy , gitárral

           A kép és a novella címe: Kövér hölgy, gitárral. Nem vagyunk felkészülve a valósággal való találkozásokra. Lehetne a címe, kövér hölgy díványon, padon vagy esetleg szófán - kedvelem ezt a bútordarabot, kecses, törékeny, az ellentét csak látszólagos a kövér hölgy és a szófa között, nem ellenpont, nem tézis és nem antitézis, a valóságban nagyom is elképzelhető egy telt idomú hölgy a szófán - gitárral, esernyővel vagy ásóval, de ezt már túl sok lenne, és eltávolítana a tárgytól, így marad az eredeti.
           A kép olaj, vászon, hatvanszor kilencven, fa keretben. Keletkezésének ideje az ezerhétszázas évek közepe , vége, ennél pontosabban nem határozható meg, a festő ismeretlen, de biztosan érzéki személy volt, ez kitűnik tárgya ábrázolásából, a hölgy ugyanis meztelen. A díványon hever, a gitárt maga előtt tartja, nem játszik rajta, fogja, a mozdulat furcsa, mintha utóbb festették volna a képre a gitárt, a megrendelő kívánságára, vagy a meztelen hús ábrázolása elleni tiltakozása miatt, már nem tudhatjuk. A hölgy a gitárt úgy tartja, mintha lúd nyakát fogná. A festőről semmit nem tudunk, pedig a kép nem is rossz, az arcvonások tiszták, a fények visszafogottak, a szobabelső, ahol a dívány áll részletesen kidolgozott, de mégsem aprólékosan részletező, hogy a figyelmet ne vigye el, látszik a városi élet minden fontos tárgyának és gazdaságának ábrázolása, brokát és selyem, tölgyfa szekreter, egy tükör keretben, a tükörben egy arc, nem pontos, de felismerhető, kis játék az utókorral, a festő talán. Az ecsetkezelés mesteri, a rajztudás kimagasló. Érdekes, lehetett volna ismert festő is, a technika alapján nagyon is, de lehet, hogy csak ezt az egy képet festette, vagy csak ez maradt fenn, a többit maga égette el, vagy a tűzvész pusztította a favázas házak hazájában, száz évekkel ezelőtt. Ki tudja, ki, mit, miért tesz? A festő aki egy képet fest, nem festő. A hölgy, a kövér hölgy vajon ruhátlan állt modellt? Vagy felöltözve, és a festő vetkőztette le a képen, amit nem is mutatott neki meg, míg el nem készült, és mielőtt elkészült volna, elszégyellte magát a csalás miatt és ráfestette a képe és álmai tárgyára a gitárt, mint egy ludat, fordított kéztartással, titkolódzva és most már szemérmesen, amit megbánt ahogyan készen lett a képpel. Lehet. Lehet, hogy ezért nem lett híres festővé, és a gitár szégyene dobatta vele tűzbe összes képét. A kandalló tüze elhamvasztotta a képeket, sok vászon égett el, képek, amin látszott az álom, és látszott a valóság, és ott volt a félelem a tehetségtől, ezt nem lehetett elviselni, ezért veszniük kellett. A festő hajnalban útra kelt, a kikötőbe ment, hajóra szállt, délnek indult, kardot fogott, és gyors katonahalált remélt. Könnyen adták ezt egykoron.
            A kövér hölgy gitárral a díványon, hatvanszor kilencven, olaj, vászon, csak az ezerkilencszázas évek elején került elő. Ekkorra megbarnult, eltöredezett, alig látszott már rajta a hölgy, a keret sem volt már meg. Egy konyhaszekrényben találták meg, az ajtón lévő kis titkos rekeszben, ki tudja oda hogyan került. Egy orvos találta meg, aki átutazóban volt a csapategységével az egyik frontról a másikra, és rövid időre megálltak egy elhagyott kisvárosban, ahol alig volt ember, a házak romosak voltak, a lakók elmenekültek. Egy éjszakára, egy épen maradt lakásban szállásolták el az orvost, akinek tisztiszolgája , hogy tüzet gyújtson, a kredencet darabolta fel, ez nem volt szokatlan. A doktor vette észre a vásznat, kiterítette, és öngyújtója fényénél nézte a képet, a kövér hölgyet díványon fekve, maga előtt tartott gitárral. Megragadta a kép hangulata, maga sem tudta miért, emlékeztette őt a hölgy a feleségére, aki nem volt kövér hölgy, de a tekintete éppen olyan barna és meleg volt, mint ennek a hölgynek itt a vásznon. A képet a zsákjába tette. A fronton sok volt a sebesült, borzasztó sebeket látott a doktor, felnőtt férfiak nyögtek és sírtak, jajgattak a fájdalomtól, mint a gyerekek. Egy húsz éves bölcsészhallgató, gyomorlövéssel, a halála előtt verset szavalt, majd az anyját hívta, úgy halt meg, a doktor fogta le a szemét. Többé nem mondott verset, nem is hallgatott verset, könyvet sem olvasott, bár korábban szerette a művészeteket. Tette a dolgát, kötözte a sebeket amíg tartott a háború. Amikor vége lett, hazatért. Nem talált nyugtot, a felesége a szemére hányta, hogy olyan fád lett, olyan kedélytelen. A doktor nem mondhatta el, hogy hogyan halt meg a húsz éves bölcsész fiú egy durva háborúban, a feleséget ez nem érdekelt. Így, egy hajnalon, korán felkelt, kevés holmit vitt magával, hajóra szállt és délnek indult, hogy betegeket gyógyítson valami távoli vidéken, és remélte, hogy a vérhas vagy a malária hamar végez vele. A kép, a kövér hölgy gitárral, a csomagolásnál akadt a kezébe, gúnyosan nézett rá a gitárja mögé bújva, kinevette, csúffá tette, ahogyan a fél világon, harcokban vele volt mint a felesége barátságos emléke, ami nem is létezett soha. A doktor kifelé menet a képet a cselédnek adta, - majd égesse el, mondta- , maga nem merte, az ember nem égeti el az emlékeit, amiket csak képzelt, azt különösen nem. A cseléd megnézte a képet, csúnya - gondolta, de nem égette el, jó lesz a fiókba bélésnek, éppen hatvanszor kilencven mint a késes fiók, és olaj, vászon, tartós darab. Biztos ami biztos a képpel lefelé fordítva bélelte ki vele a fiókot, nehogy a gyerek, vagy a nagysága meglássa.
            A képet nem láthatja többé senki, de ha mész a városban, bárhol megláthatod a kövér hölgyet díványon, vagy padon, nem lesz meztelen, és nem lesz nála gitár, de ő lesz az. Ne köszönj neki, várd meg amíg megszólít.

2018. április 29., vasárnap

Kint, a téren


Egy fiatal férfi virágot ültetett egy közparkban. A virágok egy ládában sorakoztak mellette, lehajolt, a földbe gödröcskét ásott, a lila virágpalántát beletette, a földet óvatosan a növény köré húzta, kis árkot nyomott a puha talajba. Megnézte, megigazította, nyúlt a következőért. Sok virág várt kiültetésre, a fiatal kertész szorgalmasan és gondosan dolgozott. Amikor elültetett vagy húsz növényt, öntözőkannát vett és meglocsolta a töveket.
A téren sokan jártak, munkába mentek, telefonáltak, a padon ültek, újságot olvastak. Délelőtt volt, tíz óra lehetett.
Egy lány lépett a fiúhoz, megszólította. A fiu felegyenesedett, a lány felé fordult, egyik kezében virág, a másikban kis ásó, keze földes, cipője sáros. A lány mondott valamit, gyorsan beszélt, gesztikulált, a fiú közbevágott, közelebb lépett a lányhoz, meg akarta érinteni a karját, de útban volt a virág. Tétovázott. A lány eltolta magától a fiút, intett, elfordult, gyorsan elindult a tér kijárata felé, még intett, indulatosan, inkább legyintett. Sirt, a keze fejével törölte meg a szemét. A fiú széttárta a karját, a virágot a földhöz vágta, az ásót ugyancsak. Egy pillanatig a lány után nézett, majd szétdúlta a virágágyást, kézzel tépte a növényeket, sáros cipőjével rúgta a göröngyöket, nem nézte mit ér el a rúgás. Porfelhő vette körül, a járdán , a járókelők lábainál, kitépett virágok feküdtek. Az emberek csak lopva néztek oda. Pár perc múlva a fiú csendesen gereblyét fogott, összeszedte a virágokat, és a kukába dobta ami megsérült. Aztán lehajolt a ládához, újabb növényt vett elő, kis gödröt ásott, a palántát beleültette, a földet gondosan lenyomkodta. Amikor húszat elültetett, locsolókannát vett, és egyenként megöntözte a töveket.
Délelőtt volt, kicsivel elmúlt tíz.

*
A sejtek közötti tér a világűr végtelen tere, a kozmosz embertelen, rideg és üres.
A világűr gyermekei vagyunk.

2018. április 17., kedd

Úti élmények


Úti élmények

Nincs viszonyom, nincs semmiféle viszonyom a világgal. Van a világ, meg vagyok én. Járok kelek benne, szemlélem, megyek, megriadok, örülök, ha jó dolog történik. Mint Szindbád, mint egy gyerek. A világ nem hat rám és én nem hatok a világra, általam van, de én nem vagyok általa, csak vagyok. Olykor azt mondják fura az észjárásom, talán azért, mert néha megkérdem: - Ki emlékszik még a piros kakasos nyalókára? Pedig nem furcsa ez, csak szokatlan, mert a többiek nem mondják ki amit gondolnak, csak gondolják, vagy ki tudja persze mi jár másnak a fejében. Mint egy gyermek, félek a sötététben, de ha erősen tűz a nap, akkor védtelennek érzem magam. Ha bemegyek egy postára, vagy hivatali helyekre, és leülök, mert várni kell, a széket mindig elhúzom kicsit, épp hogy, csak mozdítok rajta egy kicsit, úgy ülök le. Ki tudja miért? Talán, hogy elkergessem a kígyókat, akik félnek a mozgástól. Játszom az idővel, nincsenek szabályok, mondjuk ülök egy padon, vagy a Dunánál, vagy egy téren, ahol furcsa szobrok állnak, nő alakok azt hiszem, de csak gondolom, úgy érzem, mert nem formálnak csípőt, vállat, de mégis nőalakok, fehér kőből faragva, elnagyolt vésőnyomokkal kő-testükon, lágyan, puhán simulnak a délutánba, egy ilyen helyen próbálom az időt működtetni, lelassítani, felgyorsítani, néha sikerül, néha nem. Egy újságot vettem a sarkon a boltban, pár oldalt gyorsan átlapoztam, nem érdekelt amit írtak, hajtogattam belőle egy repülőt, eldobtam, egy ember észrevett, vigyorogtam, és gyorsan elindultam a Körút felé, mit akit rajtakaptak, ahogyan egy lopott almába harap titokban. Nincs viszonyom, sehogyan sem hatunk egymásra a világgal. Nem értem a felnőtteket, és bár tanultam fizikát, és biológiát, de gyakran csodálattal nézem a repülőket az égen és a hatalmas hajókat a tengeren, diszes üvegablakokat templomokon, mosolyredőket arcokon.
Útra kell kelnem, és hazatérnem pátoszosan, és sok emlékkel.


2018. április 16., hétfő

pszaltérion


…senki se tudhatja, hol talál önmagára, én füstös kocsmákban reméltem megvilágosodás, de nem ment, nem történt ilyesmi, azután felnőttem, és elmúltam, abban az értelemben biztosan, hogy nem voltam azonos azt megelőző önmagammal, bár még nem találtam magamra, csak reméltem, magam sem tudom miért, fontos ez? önmagára találni? mit jelent? magának esetleg sikerült már? vannak helyeztek, az ember megy a városban, autóval, és lát dolgokat, mint egy gyorsvágású kép-pergetős moziban, egy- egy pillanatra kinéz az ablakon, és lát dolgokat, semmi szociológia, és nem is költészet , csak mondom, ahogy jön, néni az út mellett gurulós kosárral, nyolc sáv, ezer autó, nem egy elveszett futam igaz? fogadhatunk is, tétre, helyre befutóra, itt nincs hendikep, mindenki egyenlő esélyekkel, mint mindig, naná, persze, jó, tovább, buszmegállóban erős középkorú hölgy, nyári virágos ruhában, októberben, zenére táncol, a zenét csak ő hallja, a többiek nem nézik, tovább, a nap a szemembe süt, elvakít, a színeket kifakítja, csak sárga, meg valami poros szürke, volt ilyen már, jó, tovább, jobbra egy férfi egy vaskapunál könnyít magán, mehetne odább? hová mehetne odébb? ő már megtalálta önmagát? egy fedett féltető alatt rongykupac, az innenső oldalán két mezítlábas talp, egymáson, meztelen és rózsaszínű, mint egy gyereké, - kér egy valamit? egy gyomorkeserűt? - a füstös kocsmák alkalmasnak tűntek a megvilágosodására, mi lehetne sűrűbb a sűrűnél, tömény füst, tömény italok, erős életbeli szagok, valódi ájer, a szavak végtelen igazsága, a piszoárban a szalmiák orrba vágó szaga, az emberek testközelsége, és testszaga, mi lehetne szuggesztívebb a nagy igazságokra, mint ez? reggel kiszellőztettek, felmostak, kidobtak, mehettünk ki merre lát, az ájernek odalett, oda , egyszer ’s mindenkorra, a nap felkelt, és kisöpörte a füstöt az agyunkból is, micsoda piramidális képzavar nem? kisöpörte az agyunkból a nap, persze, nem rögtön, kellett pár év – én innék valamit ha nem bánja - , egy piros lámpánál egyszerre csak zenét hallgatok, country zenét, ülök a kocsiban és hallgatom a zenét, nem szeretem ezt, de megszólalt benne valami fura csilingelős hárfa, elektromos hangzással, olyan volt mint amin a hurik játszanak a mennyekben, és akkor, ott, olyan vidám lettem, csuda volt, egy percig tartott, amíg elindultunk a kocsival, kerestem az érzést, de nem jött vissza már, ki tudja ki hol talál magára? a piros lámpánál, a buszmegállóban, egy hivatali épület folyosóján, a temetőben, ki tudja? ja nem, a temetőt nem úgy értem, csak amíg látogatóban jár ott, addig, vagy sohasem, és lehet hogy nem is annyira fontos ez, tudja hogy hívják azt a hárfát? lehet, hogy az a pszaltérion? lehet, hogy az…

2018. április 12., csütörtök

Elvira


Elvira


Minden remek volt, ahogyan a nagykönyvben meg van írva. Nyaraltam, az idő gyönyörű volt, bodros bárányfelhők illegették magukat a vakítóan kék égen. A lány, akivel jöttem, a szállodában várt rám, szerintem még aludt. Amikor eljöttem, rövid időre felébresztettem, de most bizonyára alszik. Én lejöttem a vízpartra és bámultam az álmos hattyúkat egy ideig. Megpróbáltam a legnagyobbikat megtanítani kacsintani. Vagy húsz percig próbálkoztam, nem sok eredménnyel, mondjuk nem is gondoltam komolyan.
Felhagytam vele, rávigyorogtam a hattyúra és elindultam vissza a szállodába, mindarra a kellemetességre gondolván, ami odabenn várt rám. Ételre–italra, és Irénre. Leginkább Irénre, naná hogy Irénre.
Fordultam volna be a nagyajtón, amikor észrevettem, hogy nincs nálam cigi. Nem nagy ügy, amúgy sem dohányzom valami gyakran. Azzal a lendülettel kanyarodtam a kocsim felé. Bár csakugyan nem nagy ügy és valóban nem dohányzom gyakran, és nem is bír a dolog különös fontossággal, de nehezen viselem, ha nem tehetem meg azt, amit akarok, akkor amikor akarom. Különösen, ha például rágyújtanék, és cigi meg egy szál se.
Ne gondolja senki, hogy csak ürügyet kerestem arra, hogy eltűnjek kicsit az Édenkertből. Korán volt, a városban kevesen jártak, a kisebb üzletek nem is voltak még nyitva. Kanyarodtam egyet a kocsival, és beálltam egy nagyáruház parkolójába. Bementem, vettem ezt-azt. Cigit is.
Odakinn támasztottam kicsit a kocsit és néztem az ébredező várost. Most már többen jöttek-mentek az utcán, nyaralók, szandálban, csíkos trikóban, helybeliek munkásruhában, némelyek biciklivel. Mentek a dolguk után pénzt költeni pénzt keresni.
Összeborzoltam a hajam, és ültem volna be a volán mögé, amikor valaki megragadta az inggalléromat és megpördített. Egy meglehetősen eszelős szempár meredt rám. Szénfekete szempár, a szeme körül kialvatlanság fekete karikái, a haja fekete, szanaszét meredező tüskehalmaz. Az arca sápadt. Betegesen, azt mondanám. Legkevésbé sem volt megnyerő. Éppen tiltakozni akartam volna az ismerkedés ilyetén módja ellen, amikor a férfi – merthogy férfi volt, harminc körüli, elég izmos, de nem atléta testalkat – a hasam felé bökött a jobbjában tartott pisztollyal.
– Beülni!
– Nem.
Megint bökött, most el is érte a hasam a fegyver csöve.
– Nyomás!
– Nem, erőszakkal nem megy semmire.
Magam sem értettem miért szállok szembe egy fegyveres, ideges tekintetű pasival, de hát nem volt mit tenni, már megtörtént. Valójában végig sem gondoltam. Rövid mozdulatot tett a jobbjával, a fegyver célzótüskéje nyomán vér serkent ki az államon. Nem volt nagy ütés, de éreztem az elszántságot. Úgy véltem, mégsem lehet jó döntés, ha lelövetem magam itt, a nyaralás kellős közepén, a főtéren. Megadtam magam. Megsimítottam az állam, és kezdtem beülni a vezető ülésre.
–Várjon. Én vezetek.
Bólintottam, mi sem természetesebb, vezetni fogja a kocsimat.
–Vigyázzon rá, a barátomnak nincs biztosítása – gondoltam figyelmeztetem. A jó szándék bennem megvolt.
– Mi van?
– A kocsi, tudja a haveromé, nekem nincs autóm, és…
– Fogja be. Menjen át a másik oldalra, lassan nyissa ki az ajtót és üljön be. Csak semmi meggondolatlanság
– Rendben – megvontam a vállam, átmentem a másik oldalra, kinyitottam az ajtót, és beültem. Az elmeháborodottak esetén azt kell tenni, amit mondanak. Most ez van. Majd lesz egy alkalmas pillanat, amikor lankad az ébersége, és el tudom venni tőle a fegyvert. Így van írva a tankönyvekben. Kövessük a tanítást. Ültem, néztem a komát. Beült a kormány mögé.
– A kulcsot!
– Igen, a kulcs.
– Meg ne próbáljon csinálni valamit.
Most javítsam ki a nyelvhelyesség okán? Bólintottam. A kulcsot vadul lökte a nyílásba és olyan erővel fordítottal el, hogy attól tartottam, eltörik vagy legalábbis elgörbül. Csikorgó kerekekkel indultunk a parkolóból, ketten is ránk dudáltak, ahogyan kifordultunk az útra. Elsöpörtünk észak felé. A város határa előtt láttam egy rendőrjárőrt, gondoltam füttyentek, hátha segítenek, de nem ért volna semmit, nagyon elfoglaltak voltak. A goffris lánynak csapták a szelet. Az meg hagyta. Eszembe jutott Irén, a lány akit a szállóban hagytam. Most már biztos felébredt, még nem hiányol, de az is eljön.
– Hová megyünk? – kérdeztem.
– Kuss!
            Nem barátkozunk. Rendben.
– Honnan jön? – hátha ez lesz a jó kérdés.
– Fogja már be végre. Lelövöm, ha sokat ugrál itt nekem.
            Nem ez volt a jó kérdés. Hallgattunk egy pár percig. Elhagytuk a várost, észak felé haladtunk, be a hegyek közé. Néztem a pofát. Egy szemernyivel sem tűnt kiegyensúlyozottabbnak, mint az ismeretségünk elején. Kapkodott, gyalázta a sebességváltóművet. Egy valamire való gépész sírva kérte volna, hogy ne tegye. Én csak rosszallóan ingattam a fejem, reméltem, nem veszi rossz néven.
– Ha nem ugrál nem lesz semmi baj – nem nézett rám, úgy mondta. – Kellett egy kocsi. Maga volt a legközelebb.
– Értem. – A tankönyv képe továbbra is a szemem előtt lebegett. Elég súlyos darab volt, emlékeztem rá. Voltaképpen jobban örültem volna neki, ha a kezem ügyében van. Jó nagyot lehet vele ütni. De nem volt itt. Ebből is látszik, hogy a tankönyvi tudás olykor meddő.
– Értem, rendben.
– El kell jutnom gyorsan a városba, nem volt más választásom.
– Igen – bólintottam, mintha a legtermészetesebb dolog lenne, hogy egy kocsi és egy sofőr elrablása a legjobb módja az egyik városból a másikba való eljutásnak.
Az ürge jobb keze a volánon, benne a fegyver. Ezzel kezelte a sebváltót is, olyankor ráfogott a kormányra a ballal. Kapkodott. Pillantása – mintha egy megkergült szöcskét követne – a visszapillantó tükörről a külső tükörre, a műszerfalra, a fegyverre, az előttünk lévő útra, és olykor rám ugrált. A férfin zöld vászonkabát volt. Katonai zubbonyt utánozó kabát. A jobb oldalon a gallérja felfeslett, ezt észrevettem. A kabát nem volt indokolt tekintettel a nyári melegre. Ki tudja, ki mit miért vesz fel.
– Értem – mondtam ismét, bár most nem szólt.
Kivártam egy kanyart. Túl sok mindent kellett egyszerre csinálnia, fékezni, az úton tartania a kocsit, kezében fogni a fegyvert, és továbbra is eszelősen tekingetni minden irányban. Elsősorban megragadtam a fegyvert. A jobb kezében volt, így a csövét a saját teste irányába fordítottam erős határozott mozdulattal. Majdnem kitört a hüvelykujja, így jobbnak látta elengedni. Feljajdult. Kezemben a fegyverrel, berántottam a kéziféket. A kocsi kicsit megfarolt majd megállt az út mellett. Gyors voltam, mint a villám, örültem volna, ha látja a Krav-maga oktatóm, bár biztos lett volna egy-két szava, hogy mit csináltam rosszul. Mindig volt egy-két rossz szava az emberhez. Talán ezért is hagytam ott a gyakorlatozást. Ártott az önbizalmamnak.
Már álltunk, amikor a pali kiugrott a kocsiból, és megkerülve a motorházetetőt, jobbra szaladt az erdő irányába. Az országutat az erdőtől egy széles és mély árok választotta le. Erre itt a hegyekben szükség van a vízelvezetés miatt. Az árok szélén magas fű. A férfi nekirugaszkodott, ugrott, és azzal a lendülettel hasra esett, orrán-száján ért földet az árok túl oldalán. Szánalmasan kapaszkodott egy marék zöldbe, majd lecsúszott az árok aljára. Valami kevés víz mintha csörgedezett volna benne. A férfi ottmaradt ülve, a kezében egy csomó kitépett fű, a bal füle sáros. Istenemre, sírva fakadt. Ott ült és könnyek peregtek a szeméből. Rémes volt. Gondoltam vissza adom neki a pisztolyát, kezdje elölről. Persze nem gondoltam komolyan, csak úgy, mint a hattyút.
Megforgattam kezemben a pisztolyt. PA 63 típusú, hét lőszer fér bele, 7,62-es méghozzá. Régi, ismerős darab. Ilyennel gyakorlatoztunk, amikor katonák voltunk, és később, amikor már az állomány tagja voltam ez volt a felszerelésünk része. Kiugrattam a tárat, meg volt töltve rendesen. A szánt hátrahúztam, a cső üres volt. Ez legalább a támadóm javára szólt, mégsem egy élesre húzott csúzlival hadonászott a hasam felé, bár ettől nem lett a dolog sokkal barátságosabb.
– Meddig szándékozik ott üldögélni? – érdeklődtem.
– Most felad?
– Hogy?
– Hívja a zsarukat, mi ? – szipogott, hát határozottan szipogott. Még csak ez kellett.
– Szedje össze magát. Másszon ki onnan
– Segítene?
– Frászt.
Kikecmergett.
– Üljön le oda az első kerék mellé. Csak nyugodtan.
– Muszáj volt, értse meg muszáj.
– Persze, egészen szokásos eljárás. A busz eszébe jutott?
– Nem lehetet a buszra várni, gyorsan el kell jutnom Veszprémbe. Elvinne?
– Maga tuti nem normális. Majdnem lelőtt, elhurcolt, és akkor jön ezzel, hogy vigyem el. Elgurult a gyógyszere.
– A barátnőm veszélyben van.
– Rájött a mama?
– Mi van?
– Megtudta a kedves mama, hogy együtt aludtak? – firtattam.
– Ne szórakozzon velem – kezdett feltápászkodni
– Maradjon, ahol van – reccsentem rá.  Maradt. – Adjon elő egy valamennyire értelmes történetet, és megfontolom, hogy mi legyen magával, meg ezzel itt – lengettem meg kicsit a pisztolyt
– Megtörölhetem az orrom?
– Most mi van, ha azt mondom, hogy nem? Törölje. De inkább mondja! Mielőbb!
– Nem vagyok gengszter, elhiszi?
– Csak mondja, most még nincs döntés, csak meghallgatom.
– Informatikát tanultam, Pesten. Rendes családom van, anyám mérnök, apám közgazdász.
– Na várjon, nem kell az egész életrajz, csak onnan érdekel, hogy kezébe került egy pisztoly és azzal hadonászott az orrom előtt.
– Kicsit korábbról kell kezdeni.
Bólintottam. Már nem szipogott, ez ugyancsak a javára szólt. Belekezdett. Most már nem szakítottam félbe. Egyre növekvő érdeklődéssel hallgattam. Ilyen forma történet volt.





Informatikusként végeztem Pesten tavaly. Munkát kerestem, több helyre jelentkeztem, de vagy az állás nem tetszett nekem, vagy én nem tetszettem a főnöknek, nem került munka. Így szédelegtem egyik helyről a másikra vagy négy hónapot. Közben persze csináltam ezt-azt, programokat írtam, vírust öltem, gépet berheltem, de semmi komoly, nem sok pénz jött belőle. Ősszel, már október lehetett, felkerestem egy barátomat. Az egyik nagy bankban dolgozott. Azt reméltem, majd hozzásegít valami munkához. Bementem hozzá, egy ideig várattak a recepción, senki nem szólt hozzám, eluntam a várakozást, és egyszer, amikor a számzáras ajtón a titkos hátsó régiókba elsurranó alkalmazott kicsit óvatlan volt, egy gyufásdobozt pöcköltem az ajtónyílásba. Gondoltam, ha már nem vezetnek be, bemegyek magam. Mindig volt bennem kezdeményező szellem. Így is lett, besurrantam, nem vett észre senki, a lányka a recepción a körmét gondozta, azt hiszem. Térültem fordultam a folyosókon, persze nem tudtam, hol van a haverom, de gondoltam előbb-utóbb megtalálom. Egyszerre, az egyik fordulónál valaki belémrohant. Mindketten a földre estünk. Amíg udvariaskodtam, hogy bocsánat így-úgy, látom, hogy aki nekem rontott, éppen a barátom. Felugrott, és magával ragadott. Szemében rémület látszott, kapkodta a levegőt. Ahogy futottunk, mögöttünk ugyancsak rohanó léptek zaja hallatszott. Úgy hallottam legalább ketten voltak. Szaladtunk folyosóról folyosóra. Ami ez után jött, azt nem hittem volna. Nem hittem, hogy belekeveredhetek egy olyan helyzetbe, amikor céltáblát játszom. Pedig így lett. A mögöttünk rohanók ránk lőttek, legalább háromszor, lehet, hogy négyszer. Szerencsére nem találtak el, futottunk tovább. Egy fordulónál a barátom kezembe nyomott egy pendrive-ot, és szó nélkül belökött egy ajtón, ami közvetlenül egy kávégép mellett nyílt és a lépcsőházba vezetett. A lefelé vezető utat kicsit gyorsabban tettem meg, mint szerettem volna. Az üldözőink nem vették észre, hogy én kiléptem a képből, a barátom után futottak. Újabb lövések, majd hallottam, ahogy egy súlyos test zuhan a folyosón. A barátomnak vége lett, erről később meggyőződtem. Én kijutottam az épületből. Elsősorban hazamentem, és magam sem tudom miért, magamhoz vettem apám régi szolgálati fegyverét, ezt, amit most a kezében tart. Egy táskába bedobtam néhány holmit, inget, gatyát ilyesmit, és még időben sikerült otthonról is lelépnem. Ahogy befordultam a sarkon, nagy nyikorgással fékezett egy fekete kocsi a házunk előtt. Két öltönyös ugrott ki belőle. Nem néztem hová mennek, de gyanítottam, hogy engem keresnek.
Beláttam, hogy nem maradhatok Pesten, bár talán itt jobban el tudtam volna bújni, de akkor nem volt nagy gyakorlatom a menekülésben. Lementem egy családi barátunk házába a Balatonhoz. Ősz volt, így alig voltak lakók a környéken, nyilván szemet szúrtam hamar. Elég nyugtalanul aludtam ekkoriban, így egyik éjszaka észrevettem, hogy megáll az ismerősnek vélt autó a háztól nem messze. Egy ideig figyelték a házat, majd elgurultak, nem vártam semmire, mentem én is. Gyalog át a szőlőkön, át a dombokon, majd vonatra szálltam. Elérkeztem Veszprémbe. Itt beköltöztem egy bérlakásba, volt pénzem, apám fegyvere mellett volt némi kp is. Elhoztam persze. Kissé levegőhöz jutottam, talán nyomomat vesztették, talán jobban elbújtak, nem tudom, mindenesetre nem láttam egy ideig senkit, aki gyanús lett volna, hogy engem keres, és nem jó szándékkal.

  Közbeszóltam:
– No ugye adja magát a kérdés, vajon mi volt a pendrive-on? Valami nyilván volt, ha már életre-halálra keresték érte.
– Ma még nem ettem. Voltaképpen tegnap reggel óta nem ettem semmit. Ki vagyok merülve, éhes vagyok. Fáradt vagyok.
– Már megbocsásson, de had idézzem emlékezetébe, hogy nemrég még fegyverrel handabandázott itt, és elhurcolt.
– Segítenie kell! – felállt a kerék mellől. Hagytam.
– Miért kell?
– Mindjárt mondom tovább.
Magam sem tudtam miért, de úgy gondoltam segíteni fogok neki. Talán a feléledő vadászösztön, talán a dolog szokatlansága miatt felkeltett kíváncsiság okán, nem tudom. Nem túl gyakori, hogy egy fegyveres elrabol, majd segítséget kér.
– Várjon, magam is reggeliznék. A következő faluban beülünk egy bisztróba és harapunk valamit rendben?
– Nagyon köszönöm. Ön igazán rendes.
– Bizony, az vagyok.
Beültünk a kocsiba. Most már én vezettem. A pali ott ült a jobb egyben, összekucorodott, és nem szólt semmit, mereven nézett.
– Mi a neve? – kérdeztem.
– Mi?
– Hogy mi a neve, hogy hívják, hogy szólítják, tudja a neve, ami mindenkinek van…
– Ja. Ödön vagyok. Storm Ödön.
Senkit nem hívnak így. A továbbiakban úgy véltem, jelentős mértékű hálát kell adnom a sors kisebb ajándékaiért. Például a nevemért. Bár ha úgy vesszük jó név ez, éppen olyan, mint bármely más név. Nem a név határozza meg az embert.
– András, Konrád András.  
– Igen. Azaz örvendek.
– Én nem annyira.
A következő faluban csakugyan volt egy étkezde. Nem volt nagy választék, de nem is volt baj. A rántottájuk finom volt. Kólát ittunk hozzá. Reggel!
Amíg ettünk nem beszélgettünk, csak amennyit ilyenkor szoktak az emberek, kérem a sót, adja ide a szalvétát, ilyesmi. Ödön a kenyerével kitörölgette a tányérja aljáról a tojásrántotta maradék nyomait is. Éhes lehetett valóban. Amikor végzetünk, hátradőlt és bedobta a bombát.
– A pendrive-on egy ingyenes belépő volt a mennyországba. Egy program, amivel bármely kódot fel lehetett törni, legyen az szám, betű, rövid vagy hosszú, rejtett, vagy nyílt. Bármihez hozzáfértem. Képzelje, ölembe pottyant Harun Al Rashid teljes kincsestára. Csak net kellett, és egy kis szabadidő. Volt mindkettő. Alig győztem eligazodni a rendszereken. Beleláttam bankok számláiba, könyvelésébe, fizetési listáiba, minisztériumok titkos anyagaiba, stratégiai terveibe, a titkárnők egymás közötti e-mailjeibe. Hihetetlen volt, kitárult egy olyan világ, aminek a létezését csak sejtettem, de arról semmit nem tudtam. Képzelje, ami elektronikus adatként jelen van a neten, az mind láthatóvá vált előttem.
– Nem keresték eléggé. Ennyi adatnak a töredékéért kerékbe kellett volna, hogy törjék, vagy ki kellett volna, hogy űzzék a világból.
– Kerestek azért. Amikor először futattam a programot, és kissé kószáltam a világhálón a bérleményemben üldögélve a nappaliban, azt vettem észre, hogy nem tudom még egyszer megnyitni azt a helyet ahol már egyszer jártam. Mintha a kulcs csak egyszeri belépésre jogosított volna. Valójában újabb manipulációkkal fel lehetett volna törni a kódokat, de meggyőződésem volt, hogy észlelték a jelenlétemet, és azonnal zártak minden rést ahol befurakodtam. Még aznap elköltöztem onnan, nem bántam, hogy elvész a foglaló.
– A számítógépeket meg lehet találni ugye, ha jól tudom azonosítani lehet az IP címet.
– A nagy testvér figyel. A mobilt, a bankkártyát, és persze a netet is, csak keresni kell és megtaláltatik, hogy idézettel éljek.
– Miből idéz?
– A számítástechnikusok bibliájából – Thomas H. Cormen Algoritmusok című munkájából.
– Ott ilyeneket írnak?
– Hát nem pont így és nem ilyen formában, de igen.
– Tovább!
– Óvatos lettem. Bizonyára tudja, hogy a nethez nem csak úgy lehet hozzáférni, hogy az ember belebök holmi kábeleket a gépébe. A levegőben is lehet halászni.
– Nem volt feltűnő egy laptoppal a padon üldögélve télvíz idején, a város főterén?
– Vannak kisebb gépek is, hogy ne mondjam játékszerek, azok is alkalmasak.
Hogyan haladt tovább, ha már járt egyszer valahol és becsukódott az ajtó? Mire használta azt, amihez hozzájutott?
– Nos, hát nem tudtam ellenállni, ezt megértheti. Először persze bankokat vadásztam, és pénzeket mozgattam. Nem egyszerűen átutaltam magamnak pénzt, hanem tőzsdei ügyletekbe fogtam, tőkeáttétellel,  ha érti, mire gondolok. Egy-két stróman bevonásával a végén készpénzhez jutottam, de volt, hogy fogadásokat kötöttem meccsekre.
– A sport az tiszta játék – bólintottam.
– No igen, bár volt hogy az eredmény kétszer-háromszor is változott ahhoz képest, hogy nekem mi kellett. Nem untatnám a részletekkel.
– Kezd elpimaszodni, a rántottát én fizettem.
– Meghálálom még, ha segít.
– Maga egy csirkefogó, miért segítenék?
– Csak várja ki a végét.
– Egy idő múlva bezáródtak ezek a források igaz, de négy-hat hónap alatt szép összeget halmozhatott fel?
– Igen, bár a cash tárolása bizonyos problémákat vet fel.
– Nem bízott a bankokban?
– Gondolhatja.
– Hová tette a tőkét, mondja csak kedves Ödön, maga gazember.
– Nos volt egy ötletem, belenéztem hatósági nyilvántartásokba, azokhoz is hozzáfértem. A kellő kérdések feltétele fontos, így egy idő múlva eligazodtam a bűnügyi nyilvántartás rendszerében is. Rájöttem arra is, hogyan lehet manipulálni a rendszert. Nem csak általam, hanem belülről. Figyelgettem egy ideig több hozzáférési kóddal rendelkező személyt.
– Veszprémben?
– Nem lettem lokálpatrióta, ahhoz ott kell születni, azt hiszem. Nem, sőt leginkább nem ott, ha lehet így mondani.
– Lehet. Érdeklődve figyelem. – Egy fogpiszkálóval játszottam. Forgattam az ujjaim között, majd kettétörtem.
– Megtaláltam, amit kerestem, eltűntek adatok, így eltűntek priuszok is. Nem sok, néhány. Éppen elég.
– Itt nem zárult le a kapu?
– Itt nem, eleinte azt gondoltam, csak a közvetlen forrásokat védték. Később mást tapasztaltam, de ha már belekezdtem a történetbe, elmondom.
Bólintottam.
– Megtaláltam a megfelelő embert. Találkozót kértem tőle. Nem tiltakozott, nem tett semmit. Gyáva alak. Ő lett a bankom.
– Nem tetszik ez nekem, semmi olyat nem találok benne, ami bármi módon támogatásra érdemes. Maga egyszerűen tolvaj. Kétségkívül nem kisstílű gazember, de mégiscsak gazember. Beleártotta magát egy csomó mindenbe, csalt lopott – ez a felvetésem válasz nélkül maradt, persze mit is mondhatott volna. – Voltaképpen ki kereste magát, rájött?
– Rájöttem, egészen biztosan mondhatom, hogy a hatóság keresett. Volt, hogy egészen közel jutottak hozzám, de szerencsém volt, nem kaptak el. Találtam nyomokat a rendszerekben, ezért is tudtam előlük rejtve maradni egészen a közelmúltig. Akkor megváltozott valami.
– Nocsak.
– Furcsa volt. Azt értettem, hogy a hatóság emberi keresnek, nyilvánvaló. Bizonyára meg van az apparátusuk, eszközük, meg az elhatározottságuk hozzá. Igen ám, de miért nem fogtak még el? Elég sok nyomot hagytam magam mögött, ez nem lehetett kétséges.
– Miért is nem?
– Három hete történt először. Este mentem haza, moziban voltam, éjszakai előadáson. A film jó volt, a vacsora rendben volt, kellemesen éreztem magam. Ahogy befordultam a sarkon a házunk elé, megpillantottam egy lesötétített ablakú fekete autót. Nem volt kétségem, hogy kik ezek és abban sem, hogy mit akarnak. Megálltam, hagytam, hogy észrevegyenek. A falnak támaszkodtam. Persze játszottam a tűzzel, de az elmúlt fél évben annyiszor megégethettem volna magam, talán kicsit bele is fáradtam a bujkálásba. Álltam ott és vártam. Nem történt semmi. Pár perc múlva a fekete autó hátsó ablaka lehúzódott úgy húsz centire. Beláttam a kocsiba, négyen ültek benne, a hátsó ülésen ülő férfi merőn nézett, szempillája sem rebbent. Majd felhúzták az ablakot és elhajtottak.
– Aha, a történet még mindig csak magáról szól, hogy jön ide a barátnője.
– Attól tartok veszély fenyegeti.
– Milyen veszély.
– Közvetlen életveszély.
– Miből gondolja?
– Tegnap majdnem elkaptak. Nem a zsaruk, azt már mondtam, valaki más vadászott rám. Ahogyan mentünk haza a lánnyal, egy kávémérésben felszolgáló egyébként, nagyon szép, és kedves. Rendes lány. Nem tud a dolgaimról.
– Menedéknek használja, maga egyre kevésbé tetszik nekem.
– Nem menedék, tényleg beleszerettem. A fő utcában a vár felé van az az édességbolt, oda jártam kávézni reggelente, ott ismerkedtünk meg, ott is lakik, ugyanabban a házban, az elsőn.
– Lényegre.
– Ahogy mondom tegnap este mentünk a lányhoz hazafelé. A bíróság előtt van egy park, azon mentünk át. Nem nagyon figyeltem a környezetre így megleptek. Ahogy befordultunk az épület mellett, Évát elkapta egy izomagyú,egy kopasz kigyúrt állat. A cimborája az én karomat csavarta hátra, a kezében volt valami eszköz. Nem pisztoly, valami bot, vagy ilyesmi. Ránézésre nem rendőrök voltak. Nem sokat adtam volna az életünkért.
– Aztán?
– Fura, de az utcában egy autó felkapcsolta a reflektorát, és éppen ránk világított, talán még a motort is túráztatta egy kicsit. A kopasz elengedett, a másik pribék fogta még Évát.
Elhallgatott. Elsápadt.
– Meg fogják ölni.
– Maga elfutott?
– Meg fogják ölni, ha valami baja lesz, nem viselem el!
– Maga ott hagyta a lányt és lelécelt! Egy gyáva alak.
Nem magára fogtak fegyvert, és csavarták ki a karját! Különben is a rendőrök ott voltak, biztos voltam benne hogy segítenek neki. Ő nincs ebben a dologban érintve. Nekem le kellett lépnem.
– Betojt. – Most kezdjem el mesélni neki milyen, ha valakire fegyvert fognak? Nem hiszem, hogy észérvekkel bármire is mennék, nem is ez volt a szándékom. Mérges voltam.
– Betojtam. Nem kicsit. Tegnap este óta rettegek, mi lehet a lánnyal. Menjünk. Segít?
– A legkevésbé sem érdemli meg. De a lány igen, nem sok szerencséje lehet neki magával. Menjünk.
Gyorsan szedelődzködtünk, fizettem és már hajtottunk is az országúton. Veszprémig nem szólt egyikünk sem. A városba érve mutatta az irányt.
A városközponttól két sarokkal a volt mozi felé leparkoltunk. Akkurátusan bedobtam egy kalap aprót a parkoló automatába. Ezt mindig szerettem, turistabarát. Ha nincs apród, menj tovább, ha van, pénzed szívesen látunk, de hát ez mindig is így volt, már a középkorban is.
Hagytuk magunkat terelgetni a közlekedési lámpáktól, mígnem egyszerre csak ott álltunk azelőtt a ház előtt, ahol a lány lakik.
– Ez az!
– Menjünk akkor – biztattam.
– Menjen maga előre, mégis csak magánál van a fegyver.
– A fenét, és ha ezt az egész történetet csak kitalálta, hogy szabaduljon, lelép, én meg itt maradok kezemben egy stukkerrel a város közepén.– Kicsit bizalmatlan voltam. Mint később kiderült nem eléggé. Akkor még keveset tudtam a dolgokról, csak mentem az orrom után.
– Rendben. – Belökte az ajtót, itt még nem volt számzáras kódrendszer, talán még nem ért el idáig a civilizáció.
Beléptünk a sötét lépcsőházba. Minden lépcsőház mindig félhomályos, legyen reggel vagy este, tél vagy ragyogó nyár. Ez már csak így van, vagy a kinti fény vakít még el, vagy a benti negyvenes izzó pislákol bizonytalanul. Mindig olyan, mintha verembe lépnél. Ha fegyverek is helyet kapnak a történetben, akkor lúdbőrző érzés társul még a félhomályhoz. Eszembe villant Irén. Vajon most mivel foglalhatja el magát, érzi-e már hiányomat? Bizonyára telefonál, az mindig jó időtöltés. Irént kisöpörte a gondolataim közül egy félreismerhetetlen szag.
Korábban sokszor éreztem ezt, a fekte füstnélküli lőpor kesernyés szaga. Terepen is, lőtéren is találkoztam vele.  A jellegzetes szagot azt hiszem a salétrom adja, de lehet, hogy a kén, vagy talán mindkettő. Mindenképpen rosszat jelent, ha egy belvárosi lépcsőházban ilyet érez az ember. Azt jelenti, hogy itt több lövést adtak le valamire, vagy valakire. Ödönt a karjánál fogva belódítottam a villanyóra-szekrény mögé, én pedig a kis pisztolyt előreszegeztem, és elindultam a lépcsők felé.
Először egy cipőt láttam meg. Rossz szögben állt. Ha feltételezzük, hogy tartozik hozzá egy láb is belebújtatva, akkor különösen. Mokaszin cipő volt, főző nélküli, belebújós, fekete. A sarka kopott, sokat jártak-keltek benne. Most már nem fognak többé, a gazdája semmiképpen. A lépcső alján egy öltönyös férfi feküdt arccal a lépcsőfokok felé, szeme csukva, vértócsa a hasa alatt, kis patakként indult el az alsó lépcső szegélye felé. Megtapintottam a nyakán az ütőeret, lüktetést kellett volna éreznem, de nem éreztem semmit. A férfi halott volt.
A szemem megszokta a félhomályt. Nem tévedtem a több lövéssel. A lépcsőn heverő férfi keze ügyében egy tekintélyes Walter PPK, üresre lőve. A lövedékek egy része biztosan célba talált. A második pihenőnél újabb testet pillantottam meg. Ez is egy férfi volt egykor. Most csak test, tetovált kopasz, trikóban. Valami nem stimmelt, hiányérzetem volt, de most nem volt idő elemezni. Ödön elrohant mellettem, fel a lépcsőn, én utána vetettem magam.
Minden elővigyázatosság nélkül rohant be az első emeleti lakásba. Az ajtó nem volt kulcsra zárva. Ödön berontott, én utána. Az előszobából jobbra nyílt egy kis szoba. Amikor ideértem dördült el a következő lövés. No, vége a kirándulásnak gondoltam, de nem így lett. A lövés nem Ödönre  irányult, ezt már magam is konstatáltam, amikor a nyomában belihegtem a szobába. Egy fekete maszkos férfi lőtt, a célpont egy lány volt. Szemlátomást talált a lövés, a lány lecsúszott az ágy mellé, még tartotta magát. Ödön megdermedt, én nem különben. A maszkos férfi a fegyverét felénk fordítva állt. Nem mozdult, mi sem mozdultunk, a lány az ágynál nehezen szedte a levegőt, hörgött, hangja betöltött mindent. Nagyon gyorsan segíteni kellett volna rajta. Megmozdultam, a fegyveres mellettem a falba lőtt, mintha nagykalapáccsal csaptak volna oda, vakolat hullott mindenfelől. Abbahagytam a fészkelődést. A férfi várt. Nem szólt, nem mozdult, várt. Így álltunk vagy két percig. Nagyon soknak tűnik ám ez az idő, amikor valaki fegyvert tart az emberre, és egy lány haldoklik a szőnyegen. Feljajdult a közelben egy rendőrségi sziréna.
A férfi megmozdult, a szoba erkély felőli kijáratához indult, háttal végig, bennünket sakkban tartva. Az erkélyre lépett, majd szemvillanásnyi idő alatt eltűnt. A rendőrök már a lépcsőn dobogtak felfelé, úgy véltem nem tudok ésszerű magyarázatot adni arra, hogy mit keresek itt, és egyáltalán semmire. A menekülés jó döntésnek látszott
Megragadtam Ödönt és az erkély felé tuszkoltam. Ha a férfi le tudott mászni az elsőről nekünk is sikerülni fog. A lány még lélegzett, egy vércsík futott le az arcán a padlószőnyegre. Talán megússza, talán nem, egy lövésnél nem lehet kiszámítani semmit. Könnyebben jutottunk le az erkélyről, mint gondoltam. Volt egy fa, átléptünk az ágaira, leugrottunk a kertbe, a kőkerítés mellett állt egy kuka, arra felléptünk, és átvetettük magunkat a kerítés peremén.
 A főúttal párhuzamos hátsó utcára kerültünk, balra a vár felé vezetett az út, jobbra nem tudom hová. Elég zegzugosnak tűnt, erre vettük az irányt. Ödön szó nélkül követett, ahogyan lökdöstem, rángattam. Bizonyára sokkot kapott. Futtunkban egy kapualjban nekiszaladtunk egy apácának. Hideg kék tekintetét ránk szegezte, megtorpantam, kezemben a fegyver még mindig ott volt. A nővér is ezt nézte. Nem látszott rémület az arcán, sem félelem tőlem, a fegyvertől vagy a haláltól. Talán többet tudott ezekről a dolgokról, mint bárki más, talán csak fegyelmezettebb volt, mint bárki más.
– Dicsértessék anyám! – jutott eszembe a formula.
– Mindörökké ámen – jött a válasz.
A városból hamar eltűntünk, nem lőtt utánunk senki.

*


Két és három számjegyű utakon haladtam. Ödön az első ülésen üldögélt szótlanul, magába roskadva. Budapest felé egy faluban megálltam a vegyesboltnál, és vettem egy kis üveg valamit. Nem emlékszem már mi volt. A kocsiban a kezébe nyomtam az üveget  fiúnak, ivott belőle, azután még ivott. Elvettem tőle az üveget mielőtt megint sírósra issza magát. Magam sem értettem, miért pátyolgatom itt ezt az alakot, de már nem volt mit tenni. Benne voltam nyakig.
– Mondja csak, van valami elgondolása mire való ez a rengeteg lövöldözés meg fegyver meg minden?
– Nem, nem tudom – a hang úgy jött ki a torkából, mintha kavicsokat zörgetnének bádoglavórban. Csikorgott.
– Tudnia kell valamit. Már várták magát.
– Nézze, nekem ezekben a dologban semmi tapasztalatom nincs. Nem tudom mire vélni, nem is értem. Szerintem elég lett volna, ha szólnak, hogy hagyjam abba, megtettem volna. Nem értem, miért kellett megölni Évát – elcsuklott a hangja.
– Lehet, hogy nem halt meg, még lélegzett, amikor eljöttünk.
– Ott kellett volna maradnom, segíteni neki.
– Nem sokat tehetett volna, és most már a sitten üldögélnénk mindketten.
– Előbb-utóbb bekövetkezik így is, úgy is.
– Valami értelmes magyarázatra van szükség, miért engedik el magát a zsaruk, sőt nem csak hogy elengedik, még meg is védik, amikor elkapják a barátnőjét. Viszont akkor miért nem védik meg másnap a lányt? Arra van ötlete, kik lehettek a kigyúrt kopaszok?
– Fogalmam sincs. Én nem tudok a kérdéseire válaszolni.
– Nem is kell, én felteszem a kérdéseket, gondolkodom, majd megválaszolom magam. Hol a pendrive?
– Mi?
– Tudja, az a kis adathordozó, amin a kulcs van, a varázskulcs. Tudja, maga mesélte.
– Ja igen. Nem tudom, most hol van, én utoljára három hete láttam. Amikor elkaptak a bíróságnál akkor nem volt nálam. Lehet,hogy Évánál van.
– Meglehet. Biztos benne, hogy létezik ez a csudakulcs?
– Persze, miért?
– Nem is tudom, olyan fantasztikusnak tűnik ez nekem. Valami egyszerűbb ügy, vagy valami más van itt, még nem tudom, de ez a kód, ez teljesen varázslatos.
– Azt gondol, amit akar. A kulcs létezik
– Mondja csak, mostanában milyen adatbázisokban kurkászott?
– Nem tudom felsorolni magának, a gépem logolja nyilván, de én nem tapasztaltam semmi rendkívüli helyet.
– Katonaság? Külügy? Belügy? Titkosszolgálatok? Pártirodák?
– Nem tudom, mondom magának. A gépet kellene látni, abban lehetne találni valamit. Mire gondol?
– Szerintem beleártotta magát valamibe, van valami magánál, ami kell a kopaszoknak, és a másik csapat meg remélte, hogy kellő időben érnek oda az adathoz is meg az ellenséghez is.
– De hát miért nem kaptak el ők előbb?
– A fene se ismeri ki magát ezeken a trükkös fiúkon.
– Maga ismeri ezeket a játékokat? Láttam, a fegyver is elég szakszerűen állt a kezében, mindenesetre szakszerűbben, mint nekem.
– Majd elmesélem, nem most. Most gondolkodok.
Gondolkodtam. Már délutánba hajlott az idő. Egy kisvároson áthajtva láttam egy nyilvános telefont. Meg kellett volna állnom és felhívni Irént a szállodában. Ezt kellett volna tennem. De én inkább hajtottam tovább. Egyszerre észbe kaptam, kitettem az indexet, és leálltam az út mellé.
– Nézze, én söprök itt, mint akinek parazsat dugtak a fenekébe. Ez rendben is van, igen ám, de hová is rohanok?
– Azt hittem, maga tudja.
– Nem, nem tudom. Maga tudja…
– Hová megyünk  akkor?
– Úgy vélem oda, ahol az ön remek számítógépe van. Ha azt mondja, hogy ennek helye Veszprém Rét utca 5. akkor elég mérges leszek, lévén eljöttünk onnan vagy kilencven kilométert már.
– Nem, nem ott van a gép.
– Hanem? Úgy kell magából kiszedegetni mindent szavanként. Korábban sokkal közlékenyebb volt.
– Igen, a gép Kecskeméten van.
– Nem Rét utca?
– Nem,hanem ott nem messze a rendőrségtől, majd mutatom az utat.
– Már megint rendőrök. Mindegy, megbirkózunk ezzel is. Gyerünk.
Hátrapillantottam, szelíden egyesbe tettem a sebváltót, és megindítottam az autót Kecskemét felé. Útközben gyakran hátranéztem, néztem jön-e utánunk valaki, követnek-e? Volt, hogy a piros lámpánál lassítottam, majd az utolsó percben áthajtottam. Sávot váltottam, egyszer még vissza is fordultam, majd újra a helyes irányba. Akárhogy is, nem követtek, vagy csak nem vettem észre. A két város között az út, elkerülvén az autópályákat kicsit több mint négy órát vett igénybe. Közben kétszer meg is álltunk, egyszer el is tévedtünk, de este fél tízre beértünk Kecskemétre. Keveset beszélgettünk addig, én töprengtem – nem sokra jutottam. Ő szomorkodott, nem tudom meddig jutott.
– Itt a kapitányság!– figyelmeztettem.
– Most jobbra, innen a hatodik kapubejárat.
– Itt van lakása, ez panel?
– Mi baja a panellel?
– Magának annyi a pénze, ahogyan mondja, mint a pelyva. Miért panel?
– Kerültem a feltűnést.
– Még jó, hogy borotválkozott meg mosakodott rendesen.
– Mit akar?
– Semmi. Melyik?
– Az ott. Itt leparkolhat.
Kiszálltunk. Az utcán kevesen jártak. Szemben egy pizzéria, kicsit feljebb egy presszó, sárgás-vörös fényei estek a járdára. Nem tűnt fel semmi gyanús. Bementünk a házba, lifttel  fel a negyedikre. Az Ödön gyorsan kinyitotta az ajtót , és a szobába lépett. Követtem.
A lakás teljesen jellegtelen volt, semmi személyes tárgy, se fénykép se egy rajz a falon, semmi. A kis szobában egyszemélyes ágy, meg egy szék. A másik szobában már kicsit komolyabb volt a berendezés. Valójában a bútorok jellegtelenek voltak itt is, de a számítógép arzenál, az aztán igen. Ránézésre legalább három gépe volt, négy monitor. Két notebookot is láttam
– Üljön le – invitált.
– Kösz, elálldogálok itt, amíg maga megnézi, amit megnéz.
Ödön bekapcsolt két gépet, és felnyitotta az egyik laptop tetejét.
– Mit keressek?
– Én azt honnan tudhatnám? Amit korábban mondtam: minisztériumok, állami vállalatok, pártirodák lapjait nézze meg.
– Keveset látogattam ilyen honlapokat.
– Visszatartotta a szemérmesség, igaz?
– Nem, nincs szó szemérmességről, de ezeken a lapokon, mögöttes tartalmakon nem volt olyan információ, tapasztalatom szerint, ami közvetlenül pénzt hoz, és rejt némi veszélyt magában.
– Bele kellett nyúlnia valamibe, nem lehetett másként Ezt igazolja például a mai délelőtt eseménysora.
– Nézem már.
– Fog menni a zártörő kulcs nélkül is?
– Persze, most nem lépünk be azokra az oldalakra, csak megnézzük, hogy egyáltalán mi is került elém az elmúlt időben.
– Nem töltötte le a csoda programot egyik gépére sem?
– Nem, így biztonságosabb.
– Az informatikusok mindig csinálnak biztonsági másolatot. Olykor egész estét betöltő, közforgalomban még nem kapható filmekről is.
– Az egy másik üzletág. Én erről most nem készitettem másolatot.
– Miért? Nem értem, hát nem lenne remek, ha minden gépén lenne ilyen program, akkor nem kellene mászkálnia városról városra, ágról ágra?
– Babonás vagyok. Úgy gondoltam, ha lemásolom, akkor elvész, így meg használom, ameddig lehet. Egyébként nem emiatt kell mászkálnom városról városra, annak nem lenne sok értelme. Ha követni akarnak, akkor a gépet keresik, akár hol is van az.
– Hogy kerüli el a közvetlen lebukást?
– Úgy, mint a ravasz telefonhívások, tudja, körüljárom a világot, egy brazil szerver, egy fülöp-szigeteki, és máris itt lehet az ember Kecskeméten.
– Az ám, és hol is van most az a zöld kis játékszer?
– Fogalmam sincs, egyébként kék.
– No csinálja csak. Majd arra is rájövünk, időben.
A gépek zümmögni kezdtek, a monitorokon számsorok, képletek, jelek futottak, fekete alapon fehér jelek, kis és nagyobb ablakok nyíltak meg majd záródtak be. Ödön ördögi gyorsasággal játszott a klaviatúrán, és röcögtette az egeret. A válla felett belenéztem én is az adathalmazba. Még szerencse hogy háttal ült nekem a pofa, így nem láthatta elkerekedő szememet, azt hiszem a számat is nyitva hagytam kissé. Tíz percig sorjáztak az adatok, nevek címek, egyes neveket én is ismertem, egyes cégeket is. Mindig tudtam, hogy léteznek olyan vállalatok, amelyeknek elsődleges tevékenysége az elhárítás, illetve a hírszerzés. Itt láttam a vállalatok neveit, a cégjegyzék számmal együtt. A közöttük lévő személyi  összefüggést nem ismertem, sőt soha nem is gondoltam volna, hogy így van, noha szép emlékezetű ügyész koromban azért találkoztam egy s más ténnyel és körülménnyel, de ami itt  adathalmaz futott a monitoron  a szemem előtt, hát ha elmondanám valakinek, bizony meg kellene ölnöm.
– Mondja csak, azt is látja, hogy egyes szerveknél, cégeknél ki kinek jelent, úgy értem saját főnökének-e vagy egy másik cégnek?
– Látom, ha akarom. Akarom? Bár ahhoz már kell a pendrive.
– Nem, pörgesse csak, ki kell hogy ugorjon valami. - Amit eddig láttunk, azért persze a gengszterek is adnának pénzt, vagy egy golyót, de az volt érzésem, valami konkrétabb dolog lehet az, ami miatt akcióba lendültek.
A gépek zümmögtek tovább. Egyszerre meghallottam, hogy a lift jön felfelé. Magam sem tudom, miért figyeltem fel most erre. Amióta itt ülünk, azóta biztosan jött már haza néhány szomszéd, de eddig nem hallottam zajt. Kinéztem az ablakon, ereimben megfagyott a vér. Egy nagy fekete autó állt a mi kocsink előtt. A túloldalon ugyancsak parkolt egy másik hasonló autó, ahogy innen meg tudtam ítélni, mindkét autóban benne ült a sofőr.
– Nyomás, mennünk kell!
– Micsoda?
– Mennünk kell, jönnek! Pucolás!
– De…
Nem hallgattam tovább mondandóját, az előszobába siettem, és résnyire kinyitottam az ajtót. Nem volt senki a folyosón, a liftet hallottam jönni, majd megállni egy emelettel lejjebb. Berohantam a szobába.
– Nyomás!
– De várjon, éppen meg van, itt van…
– Nyírja ki!
– Ezt nem lehet…!
– Tűnés, most már mindegy.
Magammal rántottam Ödönt, kifutottunk a folyosóra. Nyílt a liftajtó, két kopasz lépett ki rajta, alig fértek el egymástól. A lépcső már nem volt szabad, a lift ugyancsak foglalt. Akkor merre? A folyosó vége felé lehetet csak futni, így hát arra futottunk. A ház, amiben voltunk egy szalag ház volt, számos lépcsőházzal egymás mellett. Egyes emeleteken a folyosók is biztosítottak összeköttetést a lépcsőházak között. Szerencsénkre az átjáró itt a negyediken volt. Egérutat nyertünk, de a léptek itt dobogtak a nyomunkban. A lépcső nem lesz jó, még ha elérjük is, hiszen futni ők is tudnak. Talán ha repülnénk! Menetből láttam a szemétledobó nyílását, már csak hat méterre voltunk tőle. Megálltam, magam elé rántottam Ödönt, és se szó se beszéd betuszkoltam a ledobóba. Alighogy eltűnt a lába, már ugrottam is utána. Éppen csak be nem szorultam. A szűk betoncsőben süvítettünk lefelé, itt-ott kis támaszt találtam, lassítottam a zuhanást. Mondhatnám, hogy szerencsére a konténer, ami lenn a szemetet várta, félig volt mindenfélével, így nem haltunk bele a zuhanásba. Azért annyira szerencsésnek e pillanatban mégsem éreztem magam. Kikecmeregtünk a kukából, és ledobálva magunkról a krumplihéjat, meg a csokoládépapírt, iramodtunk a kocsi felé. A fogdmegek nem ugrottak utánunk. A kocsink előtti autó sofőrje kiszállt, és dohányzott. A sofőr szenvedélye nekünk lehetővé tette, hogy egy gyors gázzal és éles kanyarral meglépjünk előle. A siker nem volt teljes, a túloldali fekete autó ugyancsak elvált a járda mellől, és utánunk eredt.
A sarkon gondoltam, hogy egyszerűen behajtok az ügyeletes tiszthez, ha már itt a Kapitányság, legjobb lenne mindjárt az irodájába, de ez nem volt alkalmas megoldás, a problémákat egyedül kell megoldanom. Balra kanyarodtam a sarkon. Nem mentem nagyon sebesen, csak amennyire kellett. A fekete autó árnyékként követett, jött utánam végig, amerre mentem, nem akart megelőzni, csak kísért. Áthajtottam a belvároson, a főteret megkerültem, a bíróságok utcájában jobbra fordultam, majd a végén balra a buszpályaudvar felé. Ismertem annyira a várost, hogy tudjam, rövidesen kijutunk a pesti útra. Az, hogy utána hová megyek, még nem tudtam, de már bontakozott bennem egy terv és egy irány, illetve leginkább egy személy. Talán már korábban is ezt kellett volna tennem. Most mindenesetre nyomtam a gázt, ahogy lehetett. A fordulókban csikorogtak a kerekek. A temetőknél már kétszer két sávos az út, előttem mindkét sáv foglalt volt. Egy régebbi Opel, meg egy viharvert Ford nyomult, én még a külső sávban tekertem. A sebességkülönbségből látszott, hogy rövidesen le kell hagynom az előttem haladókat, de csak nem bírtam lehagyni. Mellettem balra egy újabb kocsi tűnt fel, ennek nem tudtam megfigyelni a típusát. Sötét volt már, és az adrenalin is keringett rendesen az ereimben. A mellettem haladó nem engedte a sávváltást, ütközés nélkül semmiképp. Megpróbáltam előre, nekikoccantam a Fordnak., nem történt semmi. Nekimentem erőteljesebben is, most sem sikerült utat törnöm magamnak. Ödön valamit kiáltozott a mellettem lévő ülésen, most nem figyeltem rá. Próbáltam az úton tartani a kocsit. A kereszteződésénél nyílt egy sáv jobbra, úgy véltem, ez lehet még egy esély.
A kanyarodósávban egy autó indított, és mire odaértünk, kellő sebességre gyorsított, mellém állt. Közrefogtak, fém csikordult a fémen. Bármit tettem nem sikerült szabadulni, a mi autónkat megállította a másik négy, ami körbevette. Nem zavarta őket hogy sérül a fényezés, gyanítottam az sem fogja zavarni, ha az én bőröm sérülni fog. Megálltunk, kicsit jobbra sodródva. Az ajtókat feltépték, én egy komoly méretű ökölre emlékszem utoljára, ahogy közelít az arcom felé, aztán csönd, nagy fekete üresség.
Amikor magamhoz tértem, egy üres szobában ültem. Sötét volt, csak egy asztali lámpa égett. Egy széken ültem, a kezem hátra volt bilincselve. Nem szeretem ezt az eszközt, különösen nem, ha engem szorongat. A lábam a szék lábához kötözték. Körbeforgattam a fejem – ennyi szabadságom maradt – és megállapíthattam, hogy egyedül vagyok a szobában. Az egyetlen ablak lefüggönyözve, a szoba két oldalán egy-egy ajtó nyílt. Jobbra a konyha, balra még egy szoba, mögöttem az ablak a tornácra nézhetett. Nyílt a bal oldali ajtó. A szomszédos szoba lakója Ödön volt, hasonló kényelmes elhelyezésben, mint én, egy rövid pillanatra láthattam őt. Két férfi lépett be az én szobámba, a másikban is maradt még valaki, ahogyan láttam. Kettőjükből az egyik leült a lámpánál lévő asztalkához, úgy hogy ne essen rá a fényből. Sötét öltönyben volt, talán barna lehetett. A másik megállt előttem két lépés távolságban. Fekete nadrág, feszülő fekete póló, a nyakán vastag aranylánc, tekintetében a semmi. Hallgattak, hallgattam én is.
– Nu tovaris, hogy legyen? – kérdezte a barna öltönyös, az asztal mellől.
– Nem értem kérem, mi hogy legyen?
– Hát hogy szeretné, rendesen vagy csibészbe? – enyhe orosz akcentusa volt. Ettől még lehetett színtiszta anyanyelvi magyar is, az orosz akcentust könnyű utánozni.
– Nem értem, miért hoztak ide, miért ütöttek le? Mit ártottam én maguknak?
– Még nincs eldöntve, még gondolkodok rajta. Ki maga?
– Ezt mintha én mondtam volna,és maga ki továris? – a fekete nadrágos lépett egyet felé, könnyedén arcon legyintett, összekoccantak a fogaim.
– Ne bántsd, hát hiszen vendég az úr ! – a pitbull ellépett tőlem. Láttam már ilyet. Nem csak filmeken.
– Mit akar tőlem?
– Valami nem tetszik itt nekem, nem tudom ki maga és azt se, hogy került bele a képbe. – Valószínűleg mégis lehet valami abban az oroszságban, vagy valami más szláv nyelvben. A magyarja sem volt teljesen helyes, nem csak a kiejtése. – A mai napon egyszer csak felbukkant itt. Illetve előszór Veszprémben, aztán meg itt. Ki kérte meg magát, hogy itt legyen? Mi célból van itt? Mi a feladata?
– Elhiszi, ha azt mondom, hogy az az ember a szomszéd szobában elrabolt és fegyverrel kényszertett?
– Azzal a fegyverrel, ami magánál volt, amikor megfogtuk?
– Eleinte. Eleinte nála volt.
– Marhaság, dehogy hiszem el.
A fekete nadrágos öntevékenyen ismét képen vágott. Mintha vér serkent volna ki a szájam szélén. Egyre kevésbé volt ínyemre ez a dolog. Most nem szólította vissza a kutyáját az öltönyös.
– Szerintem maga valamilyen feladattal van itt, talán hogy megvédje ezt a mókust, talán hogy megszerezzen tőle valamit, talán hogy elrejtsen valamit. Még nem tudom. Mondja, maga miért nem ideges? Miért nem jajgat? Miért nem könyörög? Mire számit? Maga profi, nem? Mi a maga mestersége.
– Csapos vagyok vidéken. Szeretem a munkám – vártam a fogkoccantást. Nem jött.
– Csapos? Csapos, he? Ez jó. Maga egy csapos. Csapos, aki közbeszól. – Mégsem lehetett szláv, ez a mondat itt született Magyarországon vagy negyven éve, aki ezt ismeri ugyancsak itt született és itt is nőtt fel. – És mit keresett ma reggel éppen Veszprémben?
– Nyaraltam a közeli Balaton partján. Szép hely, ajánlom magának is, bár kissé drága, de ez nem lehet probléma, igaz?
– Ért maga a számítástechnikához?
– Nem.
– Tudja kicsoda Igor Szemjonovics Taraszov?
– Filmszínész, ő játszotta Stirlicet a Tavasz tizenhét pillanatában.
– Aha. Persze. Tudja kicsoda dr. Iványi Kornél – egy pillanatra kihagyott a lélegzetem. Naná hogy tudtam kicsoda Iványi Kornél, ő volt a főnököm, amikor ott dolgoztam még az ügyészségen.
– Szállodaigazgató?
– Az, és eredeti mestersége szerint kokillakikésztő. Elég, a másik pasi egyszerűbb eset, ott folytatjuk. Ezt fejezd be! – ez nem nekem szólt.
Reméltem csak, hogy hamar elveszítem az eszméletemet. Most nem volt szó verésről, a pribék elővett egy injekciós tűt, felszívott valami zöldes folyadékot és a vállamba fecskendezte. A világ megbillent, engem melegség öntött el, és már aludtam is, mint valami óriáscsecsemő.
A földön ülve tértem magamhoz. A helyiség azonos volt, de most nem égett villany. A szoba üres, hang se hallatszik. Megkíséreltem felállni. Elsőre nem ment. Másodikra egy teret ölelő lépéssel eltangóztam az asztalkáig, a szélében megkapaszkodtam. Megkerestem az egyensúlyomat, amint megtaláltam, felderítő útra indultam. Benyitottam a szomszéd szobába. Senki. Nem hevetek holtak a padlód, senki és semmi. Elindultam a konyha felé, az ajtó nyitva ott sem volt senki. Kiléptem a tornácra, hajnalodott éppen. Egy kakas kukorékolt valahol nem messze, keltette a napot. Jó lesz, rövidesen világosság lesz a Földön. A hajnali harmatok eltűnnek, a ködök visszaszöknek az erdőkbe, patakmedrekbe, rekettyésbe. Jó lenne, ha valaki nekem is nyújtana némi felvilágosítást. Már volt is egy ötletem, ki lehet az. No de hogy jutok oda? Egyáltalán hol lehetek most? Azt mondják, ha hegyen vagy, egy órát mindig lefelé, ha alföldön, két órát mindig egy irányba kell haladni és biztosan találsz lakott települést. Úgy véltem, ez beválhat. Elindultam észak felé. Egy fél óra múlva elértem egy országutat. Nem volt rajta felfestés középen, így bizonyára két falu közötti három számjegyű utacska volt, de alkalmas az autóközlekedésre. Bár a stoppolás veszélyes, most mégis úgy véltem, hogy nekem alkalmas közlekedési forma lesz. Az első autó elment mellettem anélkül, hogy lassított volna. A második lassított, majd továbbhajtott, a harmadik megállt. Valami tizenötéves csotrogány lehetett, erre a környékre még nem tört be a fogyasztói társadalom, háromévente új autó, hétévente új feleség, tízévente új bútor, és így tovább.
A sofőr egy békés negyvenes, afféle mesterember benyomását keltette.
– Hová?
– Pestre, ha nem kerülő.
– Szerencséje van, én is éppen oda megyek. A húgom kórházba került, és hozzá megyek látogatóba.
– Reggel?
– Előtte még be kell ugranom a szaküzletbe is, kell venni három osztatú fázis szakaszolót.
– Aha.
Bambán nézhettem.
– Na jöjjön, elviszem.- invitált a szaki.
– Köszönöm.
Egy ideig tekeregtünk a szőlők meg a gyümölcsösök között, elmentünk néhány tanya mellett, majd sűrűsödni kezdett a lakott környezet, az első hely, amit felismertem Lajosmizse volt. Nem volt nehéz felismerni, ki volt írva. Innen már csak egy ugrás a pályán Budapest. Sokat mondok, ha negyven perc alatt nem voltunk fenn a városban. Még nem volt fél nyolc, amikor elköszönvén a szakitól már az Oktogonon álltam – lánykori nevén Nov7 tér – emlékszik még valaki? Nekem is csak az orosz akcentusról jutott eszembe. Erre lakik Kornél. Emlékezetem szerint nyolcra jár, pontosan mindennap, kivéve persze, ha nem vesz részt valami hajmeresztő akcióban valahol vidéken, vagy nem engem ugrat bele valami ugyancsak hajmeresztő történetbe. Kornél az Ügyészségen dolgozik, mindig is ott dolgozott, úgy festett, mint egy hivatalnok, sótlan szürke fazon, de tudtam róla egy s mást. A külső megtévesztő volt. Gyors észjárású, könyörtelen logikájú jogász volt, és nem rettent meg attól sem, ha közvetlenül bele kellett avatkoznia a dolgok menetébe, mint ahogyan erre volt is példa a múltban nem egyszer.
Reméltem, hogy ma egyszerű munkás hétköznapja van. Kicsit több volt, mint remény. Valójában utaltak bizonyos dolgok arra, hogy ő lesz az, akinél a szálak most összefutnak, még kérdés persze, hogy engem mennyire tájékoztat. Soha sem bírta a civileket, csak ha égető szükség volt a közreműködésre, és én már civilnek számítottam az ő szemében. Az Oktogonnál az újságos bódé mögött álltam meg, a tér nyugati részén a körút híd felé vezető oldalán. Ez volt a törzshelye egy itt működő hajléktalannak. Rábámultam, magam sem tudom miért, valahogy megnyerő figurának látszott, és egyúttal nagyon szomorúnak. Tekintettel a nyári időre, a téli szerelést könnyítette kicsit, de így is volt rajta két ing, három pulóver, a nyakán kötött sál. Lila. A pasi úgy festett, mint Donald Sutherland, magas volt, a tekintete békés. Odajött hozzám, nem tudom miért, sorstársnak vélt. Talán a két napos borostám, meg a gyűrött mivoltom tehette.
– Te, te itt most mit csinálsz te? – érdeklődött.
– Várok valakit.
– Figyelj, ez itt az én helyem, én szoktam itt lenni, ezt mindenki tudja. Nagyon szépen, tisztelettel megkérlek, hogy menjél te el innen, menjél el, de menjél már, mert ez itt…
– Tudom, rendben, semmi baj, én nem árulok semmit.
– De akkor is, nem jó, ha itt ketten vagyunk. Adnál egy cigit?
– Nem dohányzom
– Menjél már akkor te, na…
Voltaképpen Kornél mentett meg. Ma szolgálati kocsival jött, észrevett a lámpánál. Szerintem várt rám, lehet, hogy ment már három kört. Dörzsölt fickó ez a Kornél. Intett. Egy fém kétszázas nyomtam a filmszínész kinézetű fickó kezébe. Beültem a szép autóba Kornél mellé. A hajléktalannak tátva maradt a szája.
– Kérsz egy újságot? – mosolyodott el. 
– Nem kösz.
– De tedd csak el. Szevasz, te még viszed valamire.
E felől nem voltam meggyőződve.
– Jó reggelt, Kornél!- zöttyentem az első ülésre. Kornél már hajtott is tovább, rákanyarodott az Andrássy útra.
– Mondanám, hogy örülök, hogy látom, de nem mondanék igazat.- mondta köszönés helyett.
– Beszélnünk kell.
– Igen, attól tartok én is, valóban beszélnünk kell.
– Megmagyarázza?
– Amennyire lehet. – Takarékos mozdulatokkal vezetett, úgy haladt a reggeli csúcsban, mint kés a vajban.
– Ahogy szokta.
– Nincs itt semmiféle megszokás, meg kötelezettségem sincs magyarázatra. Egyszerűen van egy helyzet, amit kezelnünk kell és kész.
– Hová megyünk? – próbáltam tájékozódni.
– A hivatalba, hát hová mennénk? – torkolt le nyomban Kornél.
– Rendben, elköltöztek vagy mi, merthogy a maga hivatala itt van vagy két utcára. Miért megyünk kocsival?
– A Hivatalnak több helyen vannak hivatalos helyiségei, mint tudja. Most a Szabadsághegyre megyünk, ezért jöttünk kocsival.
– Jöttünk?
Kicsit elvörösödött, ez mindig meg volt neki, ha zavarba jött, vagy mérges lett. Az arccsontja felett mindig kipirult.
– Jöttem.
– Aha. Nos, ki kezdi?
– Talán maga mondja először.
– Honnan tudja?
– Mit honnan tudok?
– Honnan tudja, hogy tudok bármit, honnan vette, hogy itt leszek ma reggel, egyáltalán honnan tud bármit mostanában rólam?
– Vannak nyilvánvaló dolgok.
– Persze hogy vannak, de ezek egyáltalán nem azok.
Megkerültük a fél várost, átvágtunk ezer útlezáráson, a reggeli csúcsforgalmon, át a Lánchídon, át az alagúton. Ez jó volt, itt lehetet látni a végét, a végén a fényt. Ebben az ügyben amibe belemásztam, még nem.
– Nos, honnan tud rólam?
– Várjuk meg most már, míg felérünk az Akadémiára, ott nyugton leülünk, és elmondjuk egymásnak, amit el kell mondani.
– Az jól ellenőrzött környezet, lehallgatás-biztos helyiségek, első rangú technika.
– Ugyan már.
– Mi az, amit használ borotválkozás után mostanában, Kornél? Cacharel?
– Tudhatná. Boss.
Hallgattunk, a kocsi kanyargott a hegyen, egy jellegtelen kapun behajtottunk az erdőbe. A kerítés mögött az út egy völgybe vezetett, a völgyben házak, a házak között emberek. Voltak katonák is, terepegyenruhában, fegyverrel, alakzatban, futva. Voltak civilek is – már látszatra persze – kiképzők, kiképzendők, műveleti főnökök, rejtjelezők kódfejtők, mesterlövészek, diverzánsok, diplomaták, a kés és a kézi fegyverek mesterei. Minden nagyon operatív volt, minden működött, pezsgett. Voltam már itt egyszer, régen. Nem szerettem itt lenni, anélkül hogy valójában ismertem volna.
Nyugodtan hagyatkozhatsz az előítéleteidre, ha a titkosszolgálatokról van szó. Minden úgy igaz, ahogy gondolod. Kornél leparkolt egy sárga ház előtt. Mögötte egy másik fekete kocsi. Nem lepődtem meg. Mi kiszálltunk és bementünk a kétemeletes házba. Katonai körletnek látszott, nem tudom mi volt ott valójában. Egy antennát mindenesetre láttam, nem hiszem, hogy a Kossuth rádió vételére volt beállítva.
Egy kisebb tanterembe ültünk le. A falon fegyverek kinagyított és részben működő modelljei. Egy PA 63-ast észre vettem, mögötte egy AK 47-es, AMD ábrája volt. A seregben mindent rövidítenek, fhdgy – főhadnagy, AMD – általános módosított deszant fegyver, FVCS – fegyver vegyi mentesítő csomag. Aki megmondja mi a PH, kap egy hangszórót ajándékba.  Átlengett a hely szelleme.
– Nos, térjünk akkor a dolog lényegére – szólalt meg Kornél.
– Beindították a magnót? – kérdeztem.
– Maga is tudja, hogy mennek ezek a dolgok, ne játssza meg az ártatlan első bálozó lánykát. Ami itt elhangzik, lehet államtitok, és maga nem mondhatja el senkinek, én sem. A saját védelmünk miatt szükséges lehet a felvétel.
– Figyelek. Ki van benne a játszmában?
– Kap egy általános tájékoztatást, aztán eligazodik azzal és kész.
Figyelek, mondja csak.
– Nos, ez az ember, az Ödön hozzájutott a kódfejtő készlethez. Nem a cserkésztábornak szánt darab, szigorúan titkos haditechnikai eszköz.
– Maguk hogy jutottak hozzá? És főleg mire akarták használni?
Kornél rám sem hederített.
– Elkezdte a kis üzelmeit a számlákkal, egyebekkel. Eleinte célszerűnek látszott, ha hamar a kezére ütünk.
– Elhúzta a kezecskéjét nem? Nem nagyon találták el.
– Igen. Ennek levontuk a személyi és egyéb konzekvenciáit. Törölje le az arcáról a vigyort. Mondom tovább. Miután kicsit kicsúszott az ellenőrzésünk alól, keresni kezdtük, és meg is találtuk. Akkorra felhívta magára a rosszfiúk figyelmét is. Hogy ez hogyan és mikor történt, nem tudjuk, de észlettük a következményeit.
– Biztos a rosszfiúknak meg van kódfeltörő elhárító haditechnikájuk.
– Egen. Rátelepedtünk a fiúra, és rátelepültünk a rosszfiúkra is. Afféle állóháború alakult ki. Mindenki látott mindent, de senki nem tett semmit.
– A fickó meg garázdálkodott tovább.
– Egy idő múlva ellenőrzés alá vettük a ténykedését, már érdemi kárt nem okozhatott.
– Ám de akkor…
– Mi?
   Most jön az, hogy ámde akkor…
Kornél olyan arcot vágott, mint akinek egy marék homokot öntöttek a gallérja mögé. Egyáltalán nem volt ínyére ez a megbeszélés. Nem volt kétségem hogy szigorú parancsot kapott erre.
– Igen. Nos, ekkor kaptunk egy értesítést a Nemzetbiztonsági Szolgálatoktól, hogy egy bizonyos információ kijutott a rendszerből, és eljutott Ödönhöz. Sajátos módon a fiú nem tud, illetve nem tudott róla.
– Na, az hogy lehet.
Bizonyára hallott már ilyet. Ha valaki fellép egy honlapra, azon a lapon olyan adatok is lehetnek, amelyek nem láthatóak, mint a láthatatlan tinta, tudja, ott van a lényeg a sorok között. Nos ezek az adatok képesek arra, hogy letöltődjenek a számítógépre, ha az oldalt megnyitják. Lehetnek kisebb programok is, ezek a fertőzött gépen vírusként, vagy a közvetlen megfigyelés eszközeként működnek, de alkalmasak adathalászat céljára is.
– És letöltődhetnek maguk az adatok is. Itt is erről volt szó?
– Igen. Olyan információk kerültek így le a hacker gépére, amelyek a közeli jövőben, ha nyilvánosságra kerülnek, vagy egyáltalán felhasználásra kerülnek, vagy nem megfelelő emberek kezébe kerülnek, annak egyszerűen beláthatatlan nemzetközi kiterjedésű következményei lehetnek.
– Politika?
– Nem kellene erről már beszélnem, de maga képes az önálló  következtetésre, így valójában időt takarítok meg. Mint tudja a politika a társadalmi viszonyok leképeződése és egyidejűleg azok meghatározója is. Nem függetlenítheti magát a társadalom más mozgásaitól, valójában nem is kívánja függetleníteni magát, mert a politika az a hatalom is. A hatalom a befolyás, a birtoklás, és az irányítás. Minden téren. Ha érti, mit mondok itt.
– Értem. Pénzről van szó.
– Közvetve, inkább annak eléréséről.
– Mennyi pénzről?
– Annyi nulla nincs is egy egyszerű számológépen. De mondom, nem is önmagában a pénz, amiről szó van. Inkább módszerről, taktikáról, sőt stratégiáról.
– Ez egy lista, amiről maga beszél?
– Az. Nem hosszú, csak néhány tucat név és más adat.
– Életveszélyes.
– Halálos.
– Hol van most?
– Nem tudjuk. Ödönnél nincs, nálunk nincs, a rosszfiúknál nincs.
– Ezt honnan tudja.
– Oda is eljutunk. Kérdezhet a dolgokkal kapcsolatban, ha lehet, válaszolok.
– Mi volt az a lövöldözés Veszprémben?
– Egy kudarcos, illetve részben kudarcos akció. – Elhatározott volt az információk átadására, már persze olyan mértékig, amelyet helyesnek talált. Ha csak rajta múlna, a Moszkva térig se találnék el innen az átadott adatokkal.
– Hol volt a másik zsaru, a lépcsőházban nem volt, a lakásban ugyancsak nem volt?
– Miért kellett volna, hogy legyen egyáltalán?
– Ugyan már, mindig ketten járnak, legalább ketten.
– Jó. A pendrive-ot helyezte biztonságba, amin a kódfeltörő program van. Valójában nem rendőr.
– Ki adta oda neki?
– Éva. Ő ugyancsak ügynök.
– Meg se lepődök. Tényleg hogy van a lány?
– Él. Tovább!
– Kik ezek a fiúk-lányok?
– NBH.
Egy kis kódfejtés, NBH – nemzetbiztonsági hivatal, csak hogy világos legyen. Vagy még sötétebb?
– Vagyis a kódtörő kicsúszott a maguk kezéből?
– Így is mondhatjuk.
– Nem gyújtanánk rá? – néha egy teljesen egyszerű kérdés kizökkenti a beszélgetést az addigi medréből. Most is így volt. Kornél dühbe jött.
– Ezzel jön? Meg sincs mosakodva, meg sincs borotválkozva, büdös, mint egy… egy … na szóval büdös, és akkor jön ezzel a dohányzással. Nem lehet rágyújtani, itt nem lehet dohányozni.
– Ideges?
– Naná hogy ideges vagyok. Maga is az lenne.
– Hol van Ödön?
– A rosszfiúknál.
– Kik ezek a rosszfiúk.
– Nem lehet őket nemzethez vagy kormányhoz kötni. Alapvetően multikulturális zsoldosok, hogy így mondjam. A globalizáció termékei. Részben katonák, de a vezetés kifejezetten üzleti vállalkozás. Olaj, gáz, urán, fegyver. Geopolitikai gazemberség.
– És náluk van Ödön. Tényleg ez a neve?
– Tényleg.
– Szegény.
– Akad más is, amiért sajnálhatná. – Egy szálka ment a körme alá az asztal lapjáról. Ez már nem sokat ronthatott a kedvén, mindenesetre elszántan piszkálta.
– Mi lesz vele?
– Nem tudom, most már kevésbé fontos. Az információ nem nála van.
– Ezt honnan tudja.
– Tudnánk róla, higgye el, ha nála lett volna. Naná hogy tudnánk, csak úgy robbanna, ha kiszorították volna belőle, harsogna már a sajtó, talán már meg is bukott volna egy két kormányzat szerte a szép Európában.
– Akkor hol az infó?
Kornél felállt, járkált kicsit, csípőre tette a kezét, megdörzsölte az orrát. Éppen csak nem topogott.
– Rágyújthat mégis, ha akar.
– Nem mondja! Nem mondhatja komolyan. Nem lehet, hát hogy a rohadt életbe… így nem cseszhetnek ki velem. Hát ezért pátyolgat itt, mint valami pólyást, ezért ajánlgat még holmi fürdőt meg dohányt. Ó a fene egye meg. Haza akarok menni, csapos akarok lenni megint. Irént akarom. Tényleg Irén is benne volt?
– Ki az az Irén? Ja, nem, dehogy, Irén nincs benne.
– És most hogy?
– Az információ, vagy lista ha úgy tetszik, magánál van. Nem tudom hol és azt sem, milyen formában, de magánál van. Lehet, hogy magára van tetoválva, vagy be van bökve a bőre alá egy chipben, vagy a hajszálaira van felírva nem tudom, de az biztos hogy magánál van. Illetve magánál lehet.
– Miért ilyen biztos benne?
– Az emberi természet nem változik, kiszámítható. Azért állítottuk magát Ödönre, hogy meg legyen a kapcsolat, bízzon magában, és ha úgy hozza a helyzet, támaszkodjon magára. Úgy véljük, átadta magának, amikor erre először módja nyílt. Valamikor Kecskeméten.
– Ráállítottak? Hát elrabolt nem?
– Kapott némi intenciót ehhez.
– Kikerülték az NBH–t?
– Kicsit. Mindig kell egy menekülő út.
– Jó lehet így élni. Gyakran néz hátra Kornél?
– Szinte soha, nem lehet tudni ugyanis…
– Elég. Mi a teendő, avagy ahogy Igor Szemjonovics Taraszov kérdezné: sto gyelajet?
– Ki az az Igor?
– A rossz fiú azt hiszem. Bár nem biztos.
– Meg kell szerezni az adatot. Gondolkodjon, hol lehet. Koncentráljon. Ha rájön, akkor előszedjük, maga ideadja és kész. Minden mehet tovább a maga békés útján, a világ rendje helyre áll, és minden ismét békés lesz.
– Mi lesz Ödönnel?
– Nem tudom.
– De mégis, van valami terv vele?
– Mit érdekli magát, ez egy tolvaj, több ország keresi, majd valahol megfogják, és börtönbe kerül.
– Vagy a rosszfiúk rájönnek, hogy nincs nála az adat, mint ahogy egyidejűleg rájönnek arra is, hogy nálam van, és őt megszüntetik, és nagy erőkkel engem is igyekeznek megszüntetni, de előbb kicsikarni belőlem az adatot. Ha engem elkapnak, akkor értem is ennyi mindent megtesz majd Kornél, mint Ödönért.
– Maga más. Maga hivatásos.
– Egy frászt. Még egyet, honnan tudta, hogy reggel ott leszek az Oktogonnál?
Kornél elmosolyodott. Jobb lett volna, ha nem teszi, arca így kifejezetten ijesztő lett, mintha vicsorgott volna.
– Ismerem a sofőrjét, aki felhozta a városba.
– Azt a rohadt életbe. Végig ott voltak. Kornél, maga egy tetű.
Összeszorította a száját, vékonyra int a késpenge.
– A munkámat végzem.
Még csak nem is haragudhattam rá. Tényleg a munkáját végzi, ez ilyen, mindig ilyen volt, és ilyen lesz. Nincsenek érzelmek, nincsenek barátságok, semmi nincs, csak a felismert érdek és a parancs. Egyszer csak vérükké válik. Ezért igaz az, hogy aki egyszer zsaru volt, az is marad. Én se másként, hogy a bánatos nyavalya megette volna azt is.
– Gondolkodnom kell.
– Kap egy pszichológust, egy számítástechnikust, és egy kísérőt. Ezekkel együtt kiderítik, hol van az információ. Ha valami számítógépbe van rejtve, kipiszkálják, és idehozzák nekem.
– Jó, menjünk. Ja, még valami,maga minden tud. Hol van Ödön?
– Úgy tudom Miskolcon, a plázától egy sarokra, korábban művelődési ház volt, ott lehet.
– Kösz. Menjünk.
Megkaptuk a második kocsit. A sofőrt már ismertem, ő hozott fel Pestre.
– Fázis szakaszoló, mi ?
– Gondoltam, úgyse tudja mi az – vigyorgott. Most valahogy fiatalabbnak látszott.
Jött még egy nő, nadrágban és blézerben, szőke feltűzött hajjal, kutató kék szemekkel, meg egy szódásüveg-szemüveges fiú. Egy ideig tanakodtam, melyik lehet a pszichológus. A fiú ismerős volt, akármi legyek, ha nem ő volt Donald Sutherland az Oktogonról. Még ilyet! Nézzük csak meg jobban a nőt! Soha nem fogom ezt én megszokni, a nőt is láttam már, Veszprémben, apácának volt öltözve. Semmi jelét nem adták, hogy ők láttak volna már engem valaha. Végig jelen voltak. Kornél szerint ügynökök. Miért bízott rájuk? Ez a másik cég.
Behajtottunk a városba, végig a Rákóczi úton. Tudja manapság még valaki ki volt Rákóczi? Régebben még volt pátosz a népekben, ilyeneket írtak hogy: „Az nem lehet, hogy annyi szív hiába onta vért”. Képesek voltak kőbe vésni és felírni az épületeikre. Most meg a legfőbb jó az energiatakarékos villanykörte.
– Megállna egy pillanatra. Cigit kell vennem.
            Megálltunk ahol voltunk a busz sávban, villogó nélkül. Bementem a trafikba. Egy néni vitte a boltot.
– Ezek a népek el akarnak rabolni, kimehetek hátul?
Szerintem nem is hallotta, amit mondtam, de bólintott. Így aztán kimentem hátul a Köztársaság tér felé. Még láttam, amikor a kocsi mögött megállt egy rendőrautó, és igazoltatja a sofőrömet. Ezek most ellesznek egy darabig az illetékességi szabályok kihüvelyezésével. Gyorsan eltűntem a téren át a nyolcban. Jártam már itt korábban. A piac mögött egy másodkézi boltban vettem egy inget meg egy zakót, a fejembe nyomtam egy kalapot, és reménykedtem erősen a gőzzel való fertőtlenítés eredményes voltában. Egy óra múlva már Mende felé csattogtam egy csak másodosztályú kocsikból álló vonattal. Dohányozni tilos.

*

Kellett némi segéderő. Az ember egyedül nem megy sokra. Felhívtam Kreppet, amikor Miskolcra értem. Vonattal nem is volt olyan egyszerű, kétszer át kellett szállnom. Mondjuk az elején nem sokat válogattam, felszálltam az első induló vonatra. Délután lett már mire elértem a pályaudvarra. Egy derék helybelitől megkérdeztem hol a pláza, az ujjával bökött irányba elindultam. Egy idő után minden út a plázához vezet. Minden városban. Évekkel ezelőtt jártam utoljára Miskolcon, sokat változott. Szép lett, de hasonló is más városokhoz, ez ellen már nem lehet mit tenni. Biztos ugyanaz az építész, vagy a használt anyag, vagy sok elfekvő műmárvány és műgránit van valahol és fel kell használni, mert megromlik. Hát használják is szíre-szóra. De sebaj, a pláza mindig irányt ad, nem tudsz eltévedni. A művház utáni érdeklődést nem mertem megkockáztatni. Már a nevére se emlékszik senki. Felhívtam hát Kreppet, mint segítőtársat. Ő az, aki a kricsmimben segít nekem néha, italokat hoz-visz, poharakat mosogat. Néha meg más dolgokban is, elmegy a postára, máskor hoz valamit, vagy visz. Mikor mit. Megbízható pali, bár néha vannak ötletei. Olykor ezek kordában tartása nagyobb feladat, mint bármi más. De e pillanatban megteszi, voltaképpen ő az egyetlen, akire számíthatok. Akiben megbízhatok. Na, jól nézek ki mondhatom.
Elmentem a plázáig. Bementem, ettem egy kínait. Nézelődtem. Kimentem körülnéztem. Körbejártam. Mentem néhány sarkot lefelé és felfelé is. Az egyik sarkon egy szakállas ember ült, és ritmusosan füttyögetet, dallamtalanul, harsányan. Néha nevetett, néha toppantott a lábával. Erősen ittas volt, barátságos. Nem találtam meg a művházat. Mentem még egy kört, bekukucskáltam az udvarokba. Már éppen elveszítettem volna a reményt, hogy rátalálhatok valami rejtekhelyre, ahol az Ödönt őrzik, amikor az egyik kertben, egy bokor mögül kikandikáló fekete autóhátsót láttam meg. Miért mindig fekete nagy kocsival járnak a csibészek meg a zsaruk, messziről lerí róluk mivoltuk. Járnának zöld Kiával, senki soha rá nem jönne, kicsodák Ez lesz az a hely. Az épület egy nagyobbacska ház volt, több szobával, az ablakok sötétek, a portól megvakultak, a tetőn a cserepeket összeborzolta a szél. Csöndes volt, elhagyatott, magányos. Csakúgy, mint én.
A túloldalon egy trafóház állt. Nekitámaszkodtam és szemmel tartottam a házat. Nem látszott mozgás. Nem jött-ment senki, jajgatást és kiáltozást sem hallottam. Már esteledett, amikor megérkezett Krepp. Sárga zakóban volt, kockás kék ingben, barna nadrágban, fekete cipőben. A haja, mint a szénaboglya, orra, mint a távírópózna, messziről látható, a füle vitorla.
– Hello, jövök már! – rikkantott
Gondoltam hozzávágok valami követ, hátha elhallgat, de már késő volt.
– De örülök, hogy látom, hát meddig akar még nyaralgatni, teljesen kidöglök otthon vinni a boltot, beszerezni az árut, beszélgetni a vendégekkel – ezzel majdnem  átölelt, még időben kitértem előle.
– Milyen árut? Úgy hagytam ott a boltot, hogy egy hétre elég volt minden. Három napja jöttem el.
– No, hát beszereztem egy rakomány női táskát, kicsit igazítani kell a profilon, több lábon kell állni, tudja ez a kapitalizmus.
– Mindjárt ráállok én a maga lábára, hát megint mi a fenét kever nekem össze.
– Nagyon jó üzlet lesz ez a ridikül bolt, majd meglátja.
– Na jó, ezzel most nem veszkődünk. Segítenie kell.
– Persze örömmel. Kifizetné a vonatjegyemet, kicsit meg vagyok szorulva.
– Hogyhogy nincs pénze, azt is hagytam.
– Miből vettem volna a szatyrokat mi, hát mit gondol?
– Most nem ölöm meg, most szükségem van magára. Figyeljen, be kell mennünk abba az épületbe.
– Gyerünk.
– Várjon. Titokban kell bemennünk. Egy foglyot őriznek ott, azt kell kiszabadítani.
– Remek, van terve?
– Kicsit még várunk. Megvárjuk, míg teljesen sötét lesz. Akkor maga eltereli a figyelmet itt az utcán, remélem, akkor magára figyelnek, én hátul bemegyek és onnan kezdve a szerencse jelentős szerepet kap.
– Ez egy hülyeség, nem egy terv.
– Nem? Hát mi a terv maga okostóni.
– Elsősorban venni kell dolgokat, kell harminc méter cukorspárga, két pingponglabda, egy franciakulcs, meg egy gyertya. Ja, meg egy szép szelet borjúhúst. Ez utóbbi rántva.
– Minek a rántottszelet.
– Elég éhes vagyok.
– A többi vacak az minek.
– Még nem tudom, de ki fog alakulni, tudja egy filmben láttam, ott is mindig ilyeneket szednek össze.
– Jó most várunk, és gondolkodunk. Nem, majd én gondolkodok, maga segít várni, és ha szólok, akkor elindul, és hangosan énekelve elvonul ott az ablak előtt.
– Mit énekeljek?
– Mit bánom én, bármit.
– Bármit, azt nem lehet, minden dalnak célja van.
– Jó, ha eljön az idő, megmondom azt is.
Vártunk. Már éppen azon gondolkodtam, hogy belevágok ebbe a rabszabadításba, amikor felgyulladt a villany a házban. Majd elaludt. Ismét felgyulladt, elaludt. Ajtó csapódás zaja hallatszott. Három férfi jött ki a házból, az egyik kinyitotta a kert kaput, a másik kettő a kocsiba ült, és kihajtottak, a harmadik az utcán beszállt. Elhajtottak.
– Nyomás! – adtam ki a vezényszót.
A kapu nyitva maradt, gyorsan beszaladtunk az udvarra, én elől, Krepp mögöttem. Az ajtóhoz léptem, nyitva volt. Nem mérlegeltem, benyitottam és be is mentem a házba
– Várjon itt! – szóltam az öregnek.
Ödön ott feküdt a második szobában a földön, keze hátrakötve, zöld kabátja az arcára borítva. Mellétérdeltem, és visszahajtottam a kabátot. Élt, kicsit megpofozgattam, magához tért. Nyöszörgött, amíg felsegítettem ültő helyzetbe. Arcán zúzódások nyomai, ütések emlékei. Friss horzsolások. Nem volt eltörve semmije.
– Fel tud állni?
– Megpróbálom.
– Az most kevés lesz, sietni kell!
– Krepp – kiáltottam ki az ajtóban álló segéderőmnek – jöjjön, segítsen!  
Krepp tőle szokatlan módon szó nélkül bejött, hóna alá nyúlt a félig ülő helyzetben lévő Ödönnek, és felsegítette. Kis bicskájával elvágta a kötelékeit, karját a vállán átvetve kivezette a szobából. Én körülnéztem, de semmi nem volt itt, aminek hasznát vehetném, néhány plakát a földön, egy háromlábú asztal a fal mellett. Intettem a semminek, aztán kisiettem az épületből.
Az utcára érve én is belekaroltam Ödönbe, és elindultunk az utca vége felé, a város külső részei felé. Amint a sarkon befordultunk egy autó kanyarodott be a túlsó végen, egy Hammer volt. Ezt akkor láttam, amikor elhaladt az utcai lámpa alatt. Nem vettek észre. Egy ideig még hallottam a részeg szakaszos füttyögetését és rikkantását, majd elhalt az is. A sötét utcákon siettünk. Egy sokáig nyitva tartó külvárosi kocsmában ittunk egy-egy pálinkát. Jól esett. Az utcán voltunk megint
– Most hová? – kérdezte Ödön.
Eléggé elfogyott a magabiztossága tegnap reggel óta. Még csak két nap telt el attól kezdve, hogy elrabolt. Mint ha egy éve kergetnénk egymást csibészekkel és hatóságokkal.
– Kell egy számítógép, és kell egy kis idő – mondtam. – Maga Kecskeméten elküldött nekem valamit, igaz?
– Igen, valóban igaz.
– Az e-mail címemre küldte?
– Úgy van.
– Honnan vette?
– A honlapjáról, nyilvános adat.
– Honnan vette, hogy van honlapom?
Ödön hallgatott, én folytattam.
– Jó rendben, tudom. Körkörös biztosítás, ahogyan mondják, ha ugyan így mondják még. Tudja hol a kódtörője?
– Nem, hol?
– Az NBH-nál.
– Ó.
– Igen. Ó. Ez jó szó – elménckedtem.
– Hol lehet itt nethez férni?- az első helyes kérdés hangzott el.
– A plázában. – feleltem.
– Ott lehet, hogy keresnek.
– Vállalom a kockázatot.
Visszasettenkedtünk a városba, elkerültük a fő utakat egészen addig, amíg oda nem értünk az épület közelébe.
– Elhozta? – kérdeztem Kreppet.
– Persze, erre gondolt? – elővett egy golyóstollat.
– Dehogy, ami mellette volt az asztalon.
– Az a kis vacak műanyag bigyó, hát az meg mire jó? Ezzel legalább írni lehet.
– Mihez kezdenék én maga nélkül?
– No ugye?
– Nálam van adathordozó – mondta Ödön.
– De remek. Erre nem is gondoltam. Nem vették el magától.
– Elvették, megnézték mi van rajta, és visszaadták.
– Jó lesz, rendben, legalább nem veszítünk több időt. A netkávézókban nem lehet ilyesmiket belerakosgatni a gépekbe.
– Tényleg, akkor hogyan?
– Bekéredzkedünk egy másik helyre, hátha segítenek.
– Hol próbáljuk meg?
Közben beértünk a plázába, már a boltok többsége zárva volt. Egy patika, a bár, ezek nem lesznek jók, itt aligha engednek hozzá akárkit a gépekhez. Ott egy cipőbolt készült zárni éppen. Még égett a villany, benn két lány tett vett.
– Ott! Maguk várjanak meg fenn.
Megzörgettem a rácsot.
– Lányok segítenének. Szükségem lenne egy számítógépre, várok egy levelet a mailemre. A gyerekem beteg, neki jönne hír, hogy hol lehet a gyógyszerét beszerezni – az a baj hogy babonás vagyok. Még szerencse hogy nincs gyerekem, mindenesetre a két ujjam a hátam mögött csurira összekulcsoltam. Nem ér a nevem.
– És most jön a levél? Kérdezte az egyik lányka, talán tizenhét lehetett, ujján nyolc centis műköröm, de a szíve arany.
Mosolyogtam, igyekeztem elbűvölő lenni. Bejött.
– Csak egy perc az egész. Itt is van, megengedik?– mutattam fel a pendrive-ot. – Ez fontos lesz még, lementeni a leírást a gyógyszer alkalmazásához.
– Persze, mennyi idős a gyerek?
– Még csak három, a kis angyalkám – szerencsére gyorsan végeztem, nem bírtam volna tovább ezt a szerepet.
Kivettem a gépből az eszközt. Intettem a lányoknak.
– Örök hálám.
Kisiettem a boltból. A másik kettő, Ödön meg a Krepp, ott vártak a kajáldák előtti asztaloknál.
– Megvan.
– Most hogyan tovább? – a kérdést Ödön tette fel.
– Krepp maga ezt a cuccot elviszi Kornélnak.
– Hol találom meg?
– Itt a cím, le is rajzoltam, hogy könnyebben odataláljon.
– De ez…
– Semmi de, nyomás
– Meglesz, parancs. Utána mit csináljak?
– Hát semmit, reggel majd menjen haza.
– A ridikülök?
- Meg van bocsátva.– Krepp elment.
 Jöjjön, Ödön mi is utazunk, még van egy találkánk. Ha másként nem is, de legalább az időben utazunk kicsit.
Ödön eléggé szótlan volt, rágta az alsó ajkát. Zavartnak tűnt, és egyidejűleg idegesnek is. Valami nyomasztotta. Nem bírja már sokáig a feszültséget. Én hallgattam, ő szólalt meg először.
– Mennyit tud?
– Majdnem mindent, amit még nem tudok, majd  most elmondja.
Leültünk az étkezdéknél az egyik asztalhoz. A pláza kihalt volt, az utolsó mozielőadás ment még, húsz perc múlva vége. Akkor majd kicsit többen lesznek itt az emberek. Azt még megvárja két étkezde, egy hamburgeres, meg egy pizzás. Addig törölgetik a tányérjaikat. Ezerszer.
– A történetnek vannak részei, amelyek igazak, ugye Ödön?
– Mire gondol?
– A kódtörő létezik, de nem lopta, hanem kapta? Mondjuk talán annyi mindenre nem jó, mint mondta, de valami csak lehet benne. Maga nem informatikus, illetve lehet hogy informatikus, de valami más is igaz? Szóval megkapta ezt a remek rendszert, és elkezdett vele ténykedni. A rendőrök a nyomába eredtek, amikor majdnem elkapták a titkos-szolgák kimentették. Azt akarták, hogy felhívja a figyelmet magára, éppen azok figyelmét, akiknek ha a kezébe kerül a rendszer, hát nem a legjobb célra használják fel. Ez sikerült is felfigyeltek magára. Csakhogy volt egy kis hiba, valóban megérkezett egy olyan anyag, amit magának sem lett volna szabad látnia, senki nem bír ellenállni a kísértésnek. Én csak tudom. Magában megingott kicsit a hűség, legalábbis a gondolat megfogant. Ez már köztörvényes, ekkor jött Kornél és az Ügyészség. Meggyőzték magát, de miután a bizalom már nem volt teljes, újabb helyzetet kellett teremteni a kiszivárogtatásra. Erre jöttem én. Kinek az ötlete volt?
– A főnököm találta ki, de Kornél jóváhagyta.
– A főnöke a barna öltönyös?
– Igen, úgy van. Egészen jól kikövetkeztette.
– Mi volt a szándék velem?
– A maga igénybevétele egy hirtelen ötlet volt, szerintem dilettáns ötlet, de ez már az ő dolguk. Én úgy véltem, tudom magát irányítani, akkor is majd, ha már magánál lesz az az anyag, amiről itt végig szó volt.
– Nem hagyott fel a terveivel, ami a rosszfiúkat illeti?
– Senki nem bír ellenállni a kísértésnek igaz, maga mondta – egy fegyvert húzott elő.–Mégis úgy lesz, ahogyan én gondolom. Visszamegyünk a boltba, és leszedi ismét az információt a mailjéről. Ideadja nekem, és én lelépek. Az útiköltség biztosítva van.
– Ugyan, csak nem gondolja, hogy ez menni fog. Nézzen kicsit körül.
Négy ember ült le körülöttünk, nem közvetlenül mellettünk, néhány asztal kimaradt. Az egyiket mintha ismerni véltem volna, a karján a tetkó ismerősnek tűnt. Amikor legutóbb láttam, egy lányra lőtt, és sí maszk volt rajta.
– Ezek, ezek…
– Miért dadog kedves Ödön?
– Ezek magát fogják lelőni, csak szólnom kell.
– Nem hiszem. Már látták azt a dokumentumot, amit maga elküldött nekem és én letöltöttem az előbb. E pillanatban meg vannak győződve, hogy maga átejtette őket.
– Mit töltött le?
– Ismeri Elvirát?
– Mi…
– A vasúti menetrendet. Sajnálom.
– Hogy a nyavalyába jött rá?
– Maga nem úszhat meg mindent, Veszprémben le kellett volna, hogy lőjék, kivéve, ha várnak még magától valamit. Helyzetbe kellett hozni.
– Maga szemétláda!
Fegyverét lövésre emelte. Elég rémes érzés belebámulni egy töltött pisztoly feneketlen feketeségébe. A lövés eldördült, de nem az ő fegyveréből, a mozi felől jött a lövés, a vállán találta el Ödönt. A zöld kabátja véresre vált. Kommandósok érkeztek mindenfelől, a négy tetkós kopasz hamar a földön feküdt, volt, amelyiknek ketten is ültek a hátán. A mozgólépcsőn Kornél jött, mögötte Krepp.
Kornél közelebb jött, szemrevételezte a helyszínt, fogadja a jelentést a kommandó főnökétől. Csak eztán lépett hozzám.
– Maga mindig összekeveri a dolgokat.
– Szeretem a magam módján befejezni.
– Még szép magától, hogy azért üzent. De miért vitte a maga embere a pendrive-ot az ellenségnek. Alig bírtuk kimenteni.
– Használjuk a technikát. Maga még nem tudja, mi volt rajta. Ő már igen – intettem Ödön felé.
– Legközelebb megütheti a bokáját. Hová lett az átküldött dokumentum?
– Eltűnt a virtuális térben.
– Maga olvasta előtte?
– Dehogy.
– Nem hiszek magának.
– Nem baj Kornél, majd ha felém jár, nézzen be egy italra. Jöjjön, Krepp! Megyünk haza.
– Jó is, hogy mondja, már akartam szólni, egy nő jött tegnap reggel. Egy csomó bőröndöt hozott, azt mondja valami Irén, és hogy ott fog lakni magával, mert maga a vőlegénye neki.
– És maga beengedett, maga szerencsétlen? Hát miért nem kérdezett meg előbb?
– Ugyan hol kérdeztem volna, örökké elmászkál.


Pitypang

Vagy lehetnék dobókocka, minden oldalán ugyanazzal a számmal, persze hatig, igy mindig páros számmal járnám a végtelent, és végtelen esél...