2018. december 8., szombat

Tárgyaláson


Szereplők : Biró, szakértő.
- Ön milyen szakértő?
- Egészen jó kis szakértő vagyok.
- Értem. De milyen területen?
- Országos?
- Ha szórakozik velem megbirságolom.
- Külszíni szénbányászat és lapidárium, valamint tengerimalac tenyésztés. Ez utóbbi hobby szinten.
- Aha. Tud valami kizáró okról, ami miatt nem adhatna véleményt, azon túl, hogy nincs ilyesmire szükségünk?
- Mire gondol?
- Tudja, elfogult, vagy rokon -e.
- Sajnálom, hogy igy kell megtudnod, de én vagyok az apád.
- Ez esetben felmentem.
- De én a szakértő vagyok.
- Ez önmagában nem kizáró körülmény.
- Tudna adni igazolást, hogy itt voltam ma?
- Persze, kinek?
- Özvegy Kovácsné, az anyukám, szereti tudni merre járok.
- Megértem. Üdvözlöm a nagyit.

Tanmesék


Csak tanmesék léteznek, semmi másból nem ért senki. Én sem. Megtörtént, vagy meg nem történt de elképzelhető, vagy már alig elképzelhető dolgokat kell mesélni, hogy azután kontextusba hozzuk a világot önmagunkkal. Vagy UFÓ-k. Vagy törpék, esetleg óriások. Személyes tulajdonságainkat hordozó varázslók.
Nem lehet, hogy az egész egy kisszerűségből induljon. Vagy persze lehet. Végletekig kisszerű és határtalanul nagyvonalú vagyok. Ennek a keveréke. Diverzifikáltam a portfóliót, egészen középre, a szürkéig. A szürke színnek nincsenek mélységei. Nekem vannak, akárcsak magasságaim is. Szédítő olykor. Szédítő egészen.
Ne bántsd a gyengét. Egyszerű, nem? Tanmese nélkül pont ennyi. Jó, ne bántsd a gyengét, és akkor mi van, ki a gyenge, na ki a gyenge?!
Jancsi és Juliska az erdőben eltévedt, szegény kisgyerek, akiket meg akart enni a gonosz vasorrú bába.( miért vasorrú?) Nyilván gyengék. Hopp egy kis ravaszság, és a boszorka máris a sütőlapáton ül. Ne bánts a gyengét mert jól orrba leszel verve. Ebből majd tanul a bába, amíg ressre pirul, de megérdemeli. Én nem a bábával vagyok.
A hajléktalan a kövön ül, egy közteres a lépcsőn elbotlik és a telefonja kicsúszik a kezéből, pont az öreg pokrócához. Kérné vissza, néz bele az arcába: Hű, a fater! -, gondolja, de nem szól, csak néz. Apám! Milyen dolog ez már. Ott egye a fene telefont. Az öreg győzedelmesen és egyszerre mély veszteséggel bezsebeli a holnapután használhatatlan tucattelefont.
Ki gyenge, ki erős? A hajléktalan él, a közteres él, ahogy lehet. Nincs erkölcsi magasság, nem dráma. Az élet sz.a.r.
Kezd elegem lenni a folyamatos felismerésekből, amikkel tele a padlás. Én már nem nevelek kérem, már nem nevelek, aki meg van nevelve az kész, aki meg nincs az általam aligha lesz. Él, ki él. Vagy UFÓ-k. Ezeket a dolgokat mindenki tudja. Élek hát én is, ahogy lehet. Arra nincs szabály, hogy hogyan kell. Arra van csak, hogy hogyan nem. De a két halmaz elég távol esik egymástól.
Ma nincs kedvem. Minden történetet és tanmesét megírtak, eljátszottak, feldolgoztak, újraírtak és értelmeztek, valamint kontextusba helyeztek, újra és újra.
Van másfél óra szövegem öt zenével - saját, a zene is az, csak nem nekem saját , de saját - akinek van kedve eljöhetne és megmutatom. A szöveg mindig alakulhat. Lakás-színház, igy hívják. Lesz belépő, és tiz ember fér el. Szerdánként gondoltam. Ha eljönnél, jelezd egy valamivel itt, ha nem akkor nem. Ha igen akkor igen, u.s.w. értitek ugye?
- Nos, kedves Vendelin, fácán van ma?
- Csak fajdkakas.
- Hát ha nincs különösebb baja annak a madárnak , akkor hozhatja! ( Krúdy, Sára ) Brunner

2018. szeptember 18., kedd

A TE 4323 számú kísérlet



A fehér falú, ablaktalan teremben három ágy állt. Oly módon, mint egy kórteremben, egymás mellett a hosszanti fal mentén, fej részük a falnak támasztva. Az ágyak egymástól a mennyezetre szerelt sínben görgőkön csúszó, átlátszatlan műanyag függönnyel elválasztva. A szoba berendezéséhez tartozott még egy-egy kis szekrény az ágyak mellett, három íróasztal az ágyakkal szemben elhelyezve, hozzájuk tartozó forgószékek. Az íróasztalon egy-egy monitor, mellette egy-egy slim-clinet, jegyzetfüzet, toll. A harmadik falon, három magas, egészen a mennyezetéig érő, zárt szekrény. A szekrények mellett kicsi, négyzet alakú helyiség, elhúzható redőny-ajtóval szerelve.
A szoba minden fala fehér műanyag, a padló mattfehér csempével borított. Minden berendezési tárgy fehér, a középső íróasztal felett a falon, egy színes nyomat törte meg az sivár, szorongató fehérséget. A nyomat, nonfiguratív alkotás, rikító vörös, kék és sárga színekben játszott. Nem volt látható nyoma, hogyan került rögzítésre a falon, sem szög, sem más nem látszott, ami ott tarthatná, bizonyára ragasztott, vagy a fallal együtt öntötték műanyagból. A negyedik falon ajtó, kilincs nélkül.
Röviddel ezelőtt még szinte teljes sötétség volt a szobában, csak lenn, a falak alsó szegélyénél világított egy gyenge, kék fénycsík. Nincs látható világítótest a falakon, a fény lassan erősödött, a tiszta fehér fény először derengett, majd megerősödött és árnyéktalanul világította be a teljes helyiséget anélkül, hogy a fény eredetének forrását határozottan fel lehetett volna fedezni.
– Jó reggelt! – hallatszott a hangszóróból. – Ébredjenek. Keljenek fel, és kezdjék meg a napi tevékenységet. Húsz percük van a tisztálkodásra.
Mindhárom ágyban megmozdult, aki ott aludt. A bejárathoz legközelebb eső ágyban egy lány söpörte le magáról a takarót, és lépett mezítláb a hideg kőre. Haja lenszőke, alakja karcsú, törékeny termet. Az ő ágya és a mellette lévő ágy között a függöny behúzva. A következő ágyban egy férfi feküdt, karját a feje alá tett, a másik kezével a hajába túrt, köhintett. Tőle jobbra, a harmadik ágyban egy másik férfi. Közöttük a függöny a falhoz húzva maradt. Bár szabály szerint kerülniük kellett minden érintkezést, amely nem szorosan a feladattal van összefüggésben, akár a vizuális kontaktust is, de nem tartották fontosnak, hogy betartsák ezt a szabályt, mégis csak férfiak, mit számít látják-e egymást.
A harmadik ágyból a férfi gyorsan kiugrott, és a szekrények melletti helyiséghez indult, megelőzve a lányt. Magas volt, erőteljes, robosztus alkat.
– Ó, pardon, udvariatlan voltam – mondta mosolyogva, a lányra nézett. – Tessék kisasszony, parancsoljon, természetesen öné az elsőbbség. – Míg beszélt, a lány karjához ért a vállával. A lány nem válaszolt. Ellépett mellette, és becsukta maga mögött a tolóajtótól. Ezzel egyidejűleg csilingelő, bizonytalan zene hangzott fel a teremben.
– Csinos, nem? – fordult a kérdező, a középső ágyban fekvő férfihoz.
– Talán, nem figyeltem meg annyira.
– Nem figyelte meg? Mi az, hogy nem figyelte meg? Micsoda alak maga? Fából van maga?
– Megmondták, kerülni kell minden testi érintkezést. Csoda, hogy azért nem szóltak még, hogy maga megérintette az előbb a lányt.
– Talán ilyenkor nem néznek minket.
– Mikor?
– Reggel, amíg a mosdóba megyünk, átöltözünk.
– Nem tudom, lehet.
– Hogy hogy maga nem nézte meg még jobban ezt a lányt? – tért vissza az eredeti kérdéshez a férfi, miközben lehúzta a pizsama felsőjét, és a szekrényből kivett egy fehér pólót.
– Nem tudom, betartom a szabályokat.
– Lehet, hogy gyógyszerelnek minek?
– Nem hiszem, megzavarná az eredményeket. A kísérlet tisztaságát befolyásolna.
– Maga tudja, mire megy ki ez az egész?
– Nos, mindannyian tudjuk. – A férfi nem akart beszélni tovább. Elfordult, maga is a szekrényhez ment, kivette a saját pólóját, fehér nadrágját. Visszament az ágyához, és arcán kis bizonytalansággal a függönyhöz nyúlt, de azután annyiban hagyta.
– Hát, én csak annyit mondok, én nagyon is megnéztem ezt a lányt. És tetszik, amit látok.
A csilingelő zene megszűnt, a lány kilépett a helyiségből. A legkisebb érdeklődés nélkül nézte, amint a középső ágyon a férfi a nadrágját húzza. A férfi a függöny után kapkodott, és elveszítette az egyensúlyát, az ágyra dőlt.
A harmadik férfi hangosan felnevetett, a lány nem törődött velük, a saját fekhelyéhez lépett, és a függöny mögött átöltözött ő is. Testének karcsú vonala, mint árnykép rajzolódott ki a műanyag függönyön. Miután felöltöztek az ágyukon ültek. Vártak.
– Kezdjék meg a reggeli ténykedésüket. – Hallatszott a hangszóróból. Felálltak, és az asztal felé indultak. Hirtelen teljes sötétség lett, zaj hallatszott, ahogyan egyikük belerúgott a forgószékbe.
– Azt a rohadt életbe! – harsant fel a robosztus férfi hangja. – De miért? 
Nem mozdultak, csak a férfi sziszegett néha fájó lába miatt. Három perc telt el, majd világos lett ismét.
– Üljenek le az asztalhoz! Kapcsolják be a gépet!
– Megkérdezhetem, most miért kapcsolták ki a villanyt? Beütöttem a lábam, láthatják, talán el is törött.
– Rövid tartamú, kettes fokozatú büntetés. Fény megvonás. A ma reggeli beszélgetésük a megengedett határon túllépő intimitást tartalmazott.
– Na, legalább megmagyarázta – morogta a férfi az orra alatt.
Sok napja voltak itt, nem érzékelték a napszakok váltakozását. Mikor sötét lett, és a kék fény derengett, aludtak, amikor kigyúlt a fehér fény, tevékenykedtek. Olykor, ha valamely szabályt megszegtek, büntetés érkezett. Ez általában a fény elvonása volt, vagy erős és váratlan, változó intenzitású hanghatás, amely megrémítette, vagy meg is bénította őket idejétől és hangerejétől függően. Soha nem természeti hang szólt, nem állat üvöltés, vagy sziklaomlás, mindig tiszta elektronikus zaj, a megfelelő frekvencián modulálva, amely az idegrendszerre a legbántóbb hatást ki tudta fejteni. Ez felőrölte őket.
– Miután hasonló beszélgetés már tegnap is előfordult, és a tegnapi, valamint a mai büntetés nem látszik elégségesnek, így ma nem kapnak reggelit. Következő étkezés hat óra múlva esedékes. Kezdjék meg a tesztek kitöltését. Óránként öt percél tovább ne hagyják el a helyüket. Ha mégis, úgy számolniuk kell a következményekkel. 
A lány rosszallóan nézett a fekete hajú óriásra, de az rákacsintott, jelezvén, a legkevésbé sem érdekli a reggeli megvonása, míg a lánnyal egy helyen lehet. A lány elmosolyodott, haját egy kurta mozdulattal megigazította, majd bekapcsolta a gépét, és a jelszó beírása után megkezdte a feladatait. Nem látták egymás monitorját, így nem tudták megmondani, a másik pontosan mit is tesz.  Két órán át szótlanul dolgoztak.
A második szünetben a fekete hajú odafordult a lányhoz:
– Maga szerint ezt a festményt vajon milyen okból tették ide. Mert hogy ronda, mint a bűn.
– Nem is tudom, nekem tulajdonképpen tetszik.
– Tetszik? Mi tetszik benne?
– Az alapformák, a kör, a háromszög, a négyzet egymáshoz viszonyuló, dinamikus jelenléte a képen, ez lehet a világegyetem rendező elve is, azt hiszem, az arányok és a kölcsönhatások.
– Milyen szépen mondta? Talán költő civilben?
– Műszaki képzettségem van.
– És maga, magának tetszik? – fordult a másik férfi felé.
– Szerintem azért tették ide, hogy támpontot adjanak a távolságok becsléséhez a jelen térben, a fehér falak és a fehér bútorok elveszik a mélységérzetet.
– Remek, szabatos. Nos, szerintem a kép pocsék, mint kép. Mint támpont, úgy lehet benne valami. 
Visszatértek a gépiekhez, ismét szótlanul dolgoztak egy órányit, de mielőtt a szünet ideje eljött volna, a fekte hajú férfi lecsapta a tollat a monitor mellé, és ellökte magát az asztaltól.
– Na, jó, elegem van ebből. Tizennégy napja itt ülök, töltöm ezeket a rohadt teszteket. Elég, kész, vége, elveszítettem a türelmem! Öntsünk tiszta vizet a pohárba, ha lehet ezzel az avítt szólással élnem. Engedjék meg, hogy bemutatkozzam.
Felállt, és szertartásosan meghajolt a lány felé. A hangszóróból felharsant a figyelmeztetés.
– A szabályok szerint tilos a valódi nevük megosztása a többiekkel. Ha megteszik, azért büntetés jár.
– Ok, szarok rá. Bocsánat kishölgy, tojok rá. Nevem Igor Kamaroff, mérnök vagyok, és Moszkvából jöttem.
Azonnal elsötétült a terem, a monitorok fénye is kialudt. Csend lett. Nem mozdultak.
– Jó, beszélgetni sötétben is lehet – mondta Igor. – Ne féljenek, nem történik semmi, csak sötét van. Az sem tart sokáig. Meg fogom világítani a helyzetet, ha mondhatom így.
– Elég fura a stílusa, mindig így beszél? – jött a hang a lány asztala felől.
– Persze. Nem beszélni jól a nyelv, úgy tanulni, így néha elcsépelt frázisokat is puffogtatok. Jó, hagyjuk ezt. Tudják, mióta vagyunk itt?
– Két hete – mondta a másik férfi.
 Úgy van, két hete – erősítette meg a lány.
– Honnan tudják, hiszen nem láttuk a napot, csak sötét lett meg világos, akárhány napja itt lehetünk, tíz tizenkettő, vagy akár húsz napja is.
– Igaz. Igen, lehet – mondta a lány is.
– Tudják mit, ha világos lesz, bemutatkozhatnának maguk is, vagy akár most is, mire várjunk?
Csend, a másik kettő nem válaszolt.
– Nem akarnak büntetést igaz? Törvénytisztelők – ezt szinte szótagolta, amikor kimondta.  – Jó, hát legyen, majd én elnevezem magukat, maga Éva lesz, ön pedig, bár belátom nem túl eredeti, Mr. Brown.
Csend, továbbra sem szóltak. Igor felállt, hallatszott, ahogyan a forgószék elgurul az asztaltól. Még mindig teljes sötétség.
– Maga szerint meddig tart ez? – kérdezte a lány.
A fények éppen ekkor gyulladtak fel.
– Eddig – mondta Igor. –  Látja, nincs mitől félni. És most beszéljünk.
– Miről? – kérdezte a másik férfi.
– Igen miszter Brown, figyelek, miről szeretne beszélni?
– Maga akar beszélni, én nem. Nem szeghetek szabályt. Sok múlik azon, hogy sikeresen teljesítsem ezt a küldetést.
  Magának ez küldetés? Nekem inkább kísérlet, mint a patkányoknak a labirintusban, éppen úgy érzem itt magam. Beszorítva egy rohadt sarokba.
– Ez a lényege a kísérletnek, a tűrőképességünk határainak felmérése – mondta a lány.  
– Aha. Hát jó, tudják mit, elmondom maguknak, hogyan kerültem én ide.
– Nem szabad elmondania – mondta a másik féri.
– Persze tudom. Na, úgy volt, a tábornok azt mondta nekem, te kedves barátom Igor, szeretném, ha részt vennél ebben a kísérletben, mert nagyon fontos nekünk, hogy kiderítsünk valamit. Mondom, én nem lennék ellene, de mi lehet az a fontos kiderítendő dolog? Maga szerint mi volt az Mr. Brown? Ne mondja, hogy magának nem mondtak el? Maga nem tud hazudni, tudom. Kiismertem magát, ez alatt a fene tudja, hány nap alatt. Maga egy udvarias szolid úriember. Maga nem hazudna, ha a kezét vágnák is le.
– Igaz.
– No, ki vele, mit mondtak magának? 
A férfi Igort nézte, majd a lányra tekintett és megszólalt: – Azt mondták, ki kell derítenünk, hogyan tud együttműködni egy robot egy ember, és egy idegen életforma, feszített idegi terhelés mellett.
  Pontosan, bizony éppen ezt mondták nekem is. Kisasszony?
A lány nem válaszolt, csak bólintott.
  Érdekes igaz? Egy robot, egy ember és egy idegen. Vajon miért? Mi célból kell ezt kideríteni?
– Azt mondták, közös űrrepülésben való részvétel miatt – mondta a lány.
– Igen, fizikai teszt meg semmi. Persze. Csak önismereti tesztek végtelen sora. A múltunk, az emlékeink. Én elég hamar végeztem vele. A kísérlet teljesen értelmetlen és felesleges, úgy döntöttem lezárom. Teljesen mindegy, hogyan működünk együtt, éppen úgy, ahogyan kell, ahogyan értelmes lények együttműködnek, ha kell. Van egy rejtett oka is a kísérletnek. de ezt nem osztom meg magukkal még. Legyen annyi elég, én a robot vagyok.
Vad szirénahang harsant fel, elnyomva minden más hangot a szobában. Lehet, hogy Igor folytatta még, de hallani nem lehetett semmit. Pár perc múlva csönd lett. Ültek, most már mindhárman, szótlanul
– Honnan tudjuk? - kérdezte a másik férfi.
– Sehonnan, teljesen úgy festünk, mint az emberi faj bármely tagja, egy északi lány, egy kaukázusi, egy negroid. Nem tudhatja, csak így, hogy most elmondtam magának.
  De akkor is, valahogy meg kellene erről győződni.
– Miért?
– Nem tudom, kétségeim vannak – mondta a másik férfi. A lány is bólintott.
– Nos, mondjon valamit, ami alapján ezt biztosan megtudhatjuk – mosolygott Igor – valamit, amit csak egy robot tud megtenni.
 – Vagy, amit éppen nem tud megtenni – mondta a lány.
– Ez az Éva, jó úton halad.
– Okozzon fájdalmat egy embernek.
– Ez az! A robotika nem engedi, hogy ártson egy embernek!
– Ó, hogyne, azt gondolja, nem tudom megtenni? Sajnos ki kell ábrándítanom, manapság ezek a törvények már nem érvényesek szívem, az egy régi tankönyv. Simán kicsinálok bárkit.  – Felállt, és a lány felé indult. A másik férfi is felállt, és védelmezőleg a lány elé lépett.
– Ne próbálja meg, velem kezdjen, ha mer!
– A lovag, hát persze, hiszen maga szerelmes ebbe a lányba, igaz? Még hogy nem vette észre, nem a fenét! Na jó, a pokolba magával! Az életének vége, magának vége! – Igor megragadta a férfi nyakát, szorította, leküzdhetetlen erővel. – Nem fogja megérteni, de ezzel talán elkerülhetünk valami nagyobb rosszat, mint amit éppen tenni készülök.
A fények kialudtak, olyan hangok törtek a három alanyra, mint amikor kréta csikorog a táblán, elviselhetetlen hangok. A szobát villódzó fények töltötték be, egy stroboszkóp lámpa fénye, ami megállítja az esőcseppet, ami mindig állóképet képez a valóságos mozgásból.
Kinyílt az ajtó, egy alkalmazott lépett be, rajta fehér köpeny, a kezében fegyver. Igor elengedte Mr. Brown nyakát, és az ajtó felé indult, karjánál megragadta a lányt és magával húzta. A belépő személy feléjük fordította a fegyvert és lőtt. A leányt találta el, aki testében a golyókkal a falhoz, majd a földre zuhant.
Kigyulladtak a fények, ismét a fehérség töltötte be a termet. Megálltak.
– Látja? – kérdezte Brown –, Látja? Nem vérzik! Nem vérzik! Miért? – fordult fenyegetően az alkalmazott felé, aki végig sem gondolva mit tesz, rálőtt. A férfi a földre rogyott.
Igor felhördült, az asszisztens – Igor most látta, nő volt -, a fegyvert ráirányítva az ajtóhoz hátrált, és mielőtt megakadályozhatta volna kiment. Az ajtó bezáródott. Igor nem tudta felfeszíteni, kicsit sem mozdult.
Ott feküdt Éva, az ajka mozgott, le–fel, le–fel, le–fel, végtelen, nem szabályozott algoritmusban.
Igor a sebesült férfihez lépett. Megfogta a fejét, tartotta.
– Maga? Maga? – suttogta a férfi.
– Ne beszéljen barátom, ne beszéljen.
– De miért?
– Ez egy elrontott kísérlet, valószínűleg nem szabad ilyen kísérletet végezni. Senkivel nem lehet ezt tenni, akár robot, akár idegen, akár ember. Hogy megtudjuk-e, ki kicsoda, és ha megtudtuk, mit teszünk. Nem értelmes dolog ez.
– Maga?
– Igen?
– Maga provokálta?
– Elveszítette a fejét. Mindegy.
– Maga az idegen. Meg tudna mutatkozni, úgy, ahogyan idejött?
– Talán igen, de nem sokat látna belőlem, nem érzékelne. És talán jobb, ha egy ember van most maga mellett. Nehéz percek ezek. Tudom.
– Igen. Nehéz.
Mr. Brown meghalt. Igor elengedte a fejét, gyengéden lefektette a mattfehér csempére. A vér növekvő vörösében ott feküdt Mr. Brown – vagy akár hogyan is hívták, olyan mindegy már –, ott feküdt holtan.
Annyira értelmetlen, és nem is sikerült. Nem sikerült.   
Igor átváltozott, elveszítette a testét, vörös, később sárga gömbbé formálódott, majd egészen kicsire zsugorodott, és egy halk pengéssel, mint amikor egy gitár húr elpattan, eltűnt a szobából, a vörös, sárga, kék képen át, oda, ahonnan érkezett. 

Feljegyzés: A kísérlet sorszáma 4323 TE, negyedik kísérelt. Eredménytelen.

2018. augusztus 31., péntek

Tragédia három felvonásban


Prológ:

A talponálló szó kiveszett az idők során az élőbeszédből. Kocsmát jelentett, ahol magas asztaloknál támasztották a tegnapot az arra járók, amíg megitták a napi épp-elég sörüket, borukat, beszélgettek vagy nézték a falat, ujjukkal gyufásdobozt pöckölgetve, hátha a keskeny oldalára áll, az hármat ér, miegymás.
Első felvonás
Télen egy hideg fröccs ritkán esik jól. Zöldi és barátja egy talponállóban mégis igy múlatta az időt, fröccsöztek, és néha ittak egy konyakot.
– Te, Zöldi! Meglátogathatnád anyádat, biztos vár – mondta Elek, a kárpitos, Zöldinek barátja.
Zöldi csak biggyesztett, kortyolt, és átnézett a vékony falú üvegpoháron, át a fröccs zöldes színén.
– Régen jártál már nála, azt hiszem, mondtad is, van talán két hónapja annak, hogy ott voltál. Paprikás krumpli volt, emlékszem mondtad is. Azt is mondtad, hogy apád csak fekszik, tévét néz, és sétálni se megy le.
– Mehetnék – bólint Zöldi –, mehetnék. Te, figyelj! Megvan neked még az a kék kabátod, tudod, amiben az Erzsike lagziján voltál? Megvan még? Ha megvolna, kölcsönkérném tőled, mindig szerettem azt a kabátot, és nekem jól állna, azt hiszem.
– Mindig mellébeszélsz te, barátom.
Ittak még két fröccsöt, aztán Zöldi elindult a Blaha felé, hogy meglátogassa anyját és apját, aki csak fekszik, tévét néz, ha ugyan él.
Második felvonás
Zöldi egy mellékutcán ment, a Teleki tértől a Blaha felé, egy hátsó utcán, kerülő volt, de nem bánta, nem sietett nagyon. Az utcákon állt a víz, tegnap esett, tócsákon lépett át, néha bele is lépett egyikbe másikba. Kikerülhette volna, de dacosan, mint gyerek lépett a tócsába, tudta, az anyja majd megszidja, ha látja, hogy vizes a cipője.
A nyolcas számnál egy férfi állt, a kaputelefonhoz hajolt, sistergett a készülék, ahogyan nyomta a gombot.
Elektromos zaj – jutott eszébe Zöldinek. Jel, zaj, jel, zaj – ezt ismételgette magában. A férfi kilépett a kapualjból, meglökte Zöldit, elég erősen ahhoz, hogy elveszítse az egyensúlyát, és féltérdre essen a járdán, a keze is leért, támaszt keresve. A férfi fölé állt, és Zöldi kabátja zsebébe nyúlt, kivett egy szemüveget, eldobta. – A francba! – mordult fel. Most a zakóba nyúlt, egy bérletet talált, mérgesen eldobta azt is.
Zöldi felnézett:
– Szevasz Csonka – mondta.
A férfi meglepődött: – Mi van?
– Szevasz Csonka –, ismételte meg Zöldi, és feltápászkodott a járdáról. Két tenyerét összedörzsölte, végigsimította a nadrágot a térdén, hátha koszos lett, felállt és a másikra nézett. – Szevasz – mondta ismét. – Etelka otthon van, nem tudod?
A férfi lehajolt, felszedte a bérletet, a szemüveget, visszaadta Zöldinek.
– Nem tudom, mióta kijöttem a sittről nem beszél velem. Menj, nézd meg, téged mindig szeretett.
– Igaz, mindig szeretett. Na, szevasz Csonka.
Harmadik felvonás
Egy szoba-konyha, a konyhából leválasztott vécé, a konyhában gáztűzhely, egy asztal, két szék. A székek nem illettek sem az asztalhoz, sem egymáshoz. Zöldi anyja a tűzhely mellett állt, és vacsorát főzött.
– Ülj le! - mondta, ahogy Zöldi belépett az ajtón. – Mondtam, ne lépj a vízbe, felfázol, aztán mehetsz orvoshoz. Hiába mondok én neked bármit is.
Zöldi leült, fejével intett a szoba felé.
– Bent van, ha éppen akarsz beszélni vele.
A szekrényhez lépett, elővett egy hétdecis bort, odaadta a fiának.
– Mondd, hogy te hoztad, örülni fog.
– De hát nem is iszik!
– Nem, de azért örülni fog, hogy eszedbe jutott.
– Nem is én hoztam.
Az anyja visszafordult a tűzhelyhez, megkeverte a paprikás krumplit.
– Etelka otthon volt?
Honnan tudhatja - gondolta Zöldi – Honnan tudhatja vajon? Etelka otthon volt, ruhában szeretkeztek, gyorsan, türelmetlenül.
– Igen – mondta az anyjának. – Emlékszel még a kárpitosra? Volt neki egy kék kabátja, emlékszel?
– Amiben Erzsi lagzijára jött?
– Igen, kölcsönkértem, mindig olyat szerettem volna. Azt mondta megkeresi.
– Eredj be apádhoz. Vidd a bort. Várj! – odalépett Zöldi elé, megigazította a zakója hajtókáját. – Volt valami?
Zöldi a fejét rázta.
– A kék kabát apádé volt, te mindig összekevered a kárpitoséval. Megvan még, azt hiszem.
Epilóg
A kék kabát soha nem került elő, és Zöldi apja sem élt már sokáig. De akkor örült a bornak.
Idővel sok szó kiveszett az élőbeszédből.

2018. július 2., hétfő

Repülővel Caracasba


Összegömbölyödve alszom el, mint gyerekkoromban nyaranta, amikor már nem volt iskola, nyugodt voltam. Másnap mindig sütött a nap, kicsit fújt a szél, a felhők kergették egymást az égen, Cinkotára mentem akkor, a hideg-vizűbe.
Összegömbölyödve alszom el, mint egy gyerek, aki fél is, nem is az éjszaka árnyaitól. Caracasba mentünk, akkor álmomban, illetve ez most van, mostani álmom ez. Caracasba mentünk Imrével és Bodóval, akik jó barátaim. Ott voltunk már, a városban latin zene szólt és gyönyörűek a nők, azok is akik magas nyakú ruhákat hordtak, és azok is akik színes szoknyákban mentek az utcán. Ittunk is, nem tagadhatnám, Imre és Bodó nevetett, ahogyan odamentem egy utcai újságárushoz és kértem tőle egy Népsportot, a fickó nevetett, elől hiányzott egy foga, öregember volt, ráncos, a fején kalap, átizzadt karimával. Caracasban éltünk volna, ha nem éltünk volna Kőbányán, azt hiszem.
Összekucorodva fekszem, ahogyan távolodom a naptól. Repülőgéppel, hátad mögött a nap, fejed felett az ég, lábad alatt a tenger, és kukorica ízű még a szád, a tequila csókjától, vagy egy asszony csókjától. Az ám! Bodó éjjeliőr egy vastelepen, Imrét se láttam hat éve már, mi lehet vele, utoljára tudtam még, megnősült, két gyerek lett, a felsége olyan mocskos szájú némber, hogy nem lehet megmaradni vele egy városban sem. Egy tánc, az jó lett volna ott Caracasban, de nem lehetett. Miért Imre, miért nem Tamás, vagy Ferenc, vagy Zoltán, ki tudja? Mi lehet Bodóval, Istenem mi lehet vele? Jó barátom volt ő, mintha testvérem lett volna. Nekem nincs testvérem, és ezt most csontjaimban érzem, ezt az egyedüllétet, amíg itt fekszem összekucorodva egy fal mellett, a lépcsőtől egy karnyújtásnyira. Januárban és februárban kell utazni Caracasba, ezt minden ostoba tudhatja, ott akkor meleg van. Összegörnyedve fekszem itt a fal mellett, a lépcsőtől egy karnyújtásnyira, a kezem a gyomromra szorítom, annyira fáj. Mellettem ül egy angyal, és hallgat. Hasonlít kicsit Bodóra. Mi lehet vele, Istenem? Ha elmegy az angyal, mi lesz velem? Megfoghatnám a lábát, itt van egy karnyújtásnyira, a lépcsőn ül, de nem merem. Bár, az se jó, ha itt van, és csak hallgat. Hallgat.

2018. június 17., vasárnap

Pitypang

Vagy lehetnék dobókocka, minden oldalán ugyanazzal a számmal, persze hatig, igy mindig páros számmal járnám a végtelent, és végtelen eséllyel élnék, vagy lehetnék Almodvar, vagy álmodó vár, vagy film, ha film lennek Casablanca lennék, ha ceruza B2 , a H nekem nagyon rideg. Ha épület lennék egy hegyen lennék torony, onnan csak egy karnyújtás a csend. Ha gép lennék, kalapács lennék, egyszerű, de mégis gép, vagy állvány, nekitámasztanám a hátam a falnak tiz emelet magasságig. Lehetnék súgó a szinházban, vagy három kereszt előjegyzéssel kotta, dal egy tájról, C dúr, G dúr, D dúr Á..., aligha menne ez, mindig kiesem a ritmusból, vagy a hangnemből, és akkor viszont már diszharmónikus, esetleg diszgrafikus, vagy dísz grafikus? Miért ne lehetnék pitypang? Hát hogyan dönthetném el, mind e közül, és miért én. Vagy miért én nem? Vagy : miért nem én?! Vagy egyszerűen: Miért? Bár, ha belegondolok, gőzkazán piszkáló is szívesen lennék. Jól állna nekem, azt hiszem. Menne a nyakkendőmhöz. Csokor.

2018. május 27., vasárnap

Kisérleti napló

Lehetne napló. Mindig megvan a lehetőség egy naplóra. Énekes szerettem volna lenni. Rock énekes, egy igaz történet alapján: - volt egy példaképem, amerikai volt, egy kis faluban nőtt fel, tizenegy éves koráig gyapotot szedett egy déli államban a farmon, egy este az öregapja, kukorica csutkára feszített dróthúrt pengetett neki, és eljátszott szülőföldje, Afrika édes dallamát u.s.w. u.s.w. - szó sincs róla. Nincsenek tündérmesék, senki nem gondolhatja ezt. Ha nem a Juilliardon végeztél, nem vagy senki, és én sem akartam énekes lenni. Nem mondom, szívesen álltam volna színpadon, olykor, elalvás előtt, már félálomban, gitárral a kezemben álltam is. Álltam a való életben is néhányszor. Nem is volt rossz mondhatom, de nem sok említésre méltó mégsem. Játékok sora, csak játékok sora az életem, semmi felelősség, semmi kötelezettség, tudják, egy igaz történet alapján: - ez egy francia eset, ha jól emlékszem, egy kis halászfaluban élt egy kis srác, aki vak volt, és nem volt alkalmas a halászok kemény életére, ezért fából faragott apró játékokat, embereket és állatokat, amik csak a képzeletében éltek, így különlegesek voltak, nem hasonlítottak a környezetünk tárgyaira és állataira, bár volt fejük karjuk, orruk, és fülük, de arányaik túlzóak, ám varázslatosak, varázslatosak voltak. Ezeknek az uszadékfából faragott tárgyaknak varázserőt is tulajdonítottak később az emberek, amikor híre ment, hogy egy utasszállító gép pilótája azért nem szállt fel a géppel, mert otthon hagyott egy medvére erősen hasonlító figurát, amit mindig magánál hordott pedig, és visszament érte - ha felszálltak volna, a betörő vihar megölte volna mint a kétszáztizenhárom utast, és hatfőnyi személyzetet, közötte Lizzy-t aki balett táncos volt, és csak nyaranta dolgozott sztyuárdeszként -, arról a pilóta nem beszélt, hogy amikor visszament, a feleségét ágyban találta a szomszédban lakó nagybőgőssel, sütkérezett a csoda fényében, ennyi elég volt neki - szóval így élem könnyedén a mások életét. Elmentem a nagyvárosból, bár nem ismertem más környezetet, vagy díszletet, itt éltem eddig, naponta tizenkét órát dolgoztam, ami abból állt hogy folyamatosan a mások életét éltem, a legkevésbé sem könnyedén, inkább mint az a bizonyos kovács üllő a tizedikről való zuhantában. A második körül ismertem fel a zuhanást, és nem sok időm volt cselekedni, mert bár a földet megüti az üllő, de a föld végez vele, mint holmi cserép törik darabokra, mint az a zöld színű mű-kulacs ami éttermek falán van kiszegezve, és ami árvalányhajas csikós kalapot és pusztát vizionál álmában, így vettem egy sportkocsit, pirosat, GT, ez volt ráírva hátul, fekete bőrülés, és kemény zene a hangfalakból. Dél felé indultam, hiszen minden ott kezdődik, a tengernél. Végigszáguldottam még száz életen, majd visszatérek még erre, mert például a balett-táncos lánynak is meg van a maga története, amiben nagyobb szerepet kap egy nagybácsi aki finanszírozza az iskolát, kisebb szerepet egy zöldségesbolt, aminek a lépcsőjére lépve megbicsaklik egy boka és egy pillanatra , átszaladván a gondolat, mint villám az éjszakai viharos égbolton , hogy vége egy el sem kezdődött karriernek, de nem, ez nem igy lesz, ebben biztos lehetek. A homlokomban érzek bizonyos nyomást, ez lehet a magas vérnyomástól, de lehet a környezetem végtelen jelenlétéből, ha értik mire gondolok, egy összeférhetetlen személyiségnek két dolog okoz elviselhetetlen nehézséget, ha sokan vannak körülötte, és ha senki sincs körülötte, így akár a vérnyomástól, akár az emberektől, a GT - vel elszáguldottam ide a tengerhez. kerestem egy olyan partrészt ahol nincs senki, de mindenütt voltak, igy végül is két apácát egy hot-dog árust és egy filmproducert kellett elhessegetnem erről a kétméteres partszakaszról, ahol most ülök. Egy szita van velem, egy homokozó vödör és egy kis lapát, a tenger hullámai közel járnak a meztelen lábamhoz, apály van, éppen alkalmas a tengerpart részletes áttekintésére, vödörről vödörre. Azt hiszem ezzel most elleszek egy darabig. Majd irok.

2018. május 15., kedd

Napló, képpel

Egy  vevő lépett a boltba, hatvanas, hajlott hátú férfi, kezében aktatáska, rajta barna öltöny, fekete nyakkendővel.
A bolt írószer-áruda volt, tollak, ceruzák, borítékok, és színes nyomatok, tapéták, poszterek.
Az eladó, fiatal lány a haja  fekete, bal fülében két fülbevaló, jobban egy, az alsó ajkában pirszing, egy fényes, gombostűfej nagyságú gömb.
A férfi körbenézett, megállt a pultnál, a táskáját az üvegre tette.Várt.
A lány szólt előbb, telefonját félretette, elcsúsztatta az üveglapon, de fél szemét rajta tartotta.
- Tessék.
- Egy nyomatot keresek.
- Mit?
- Egy grafikai reprodukciót, egy réz nyomatot. Azt hiszem az volt.
- Nem értem.
- Egy képet keresek, úgy néz ki mintha rajz lenne, grafittal, de nem egyszerűen rajz, és nem is egyedi darab ez biztos. Egy falon láttam. - Tette még hozzá.
- Egy falon. - A lány a telefon felé sandított, a kijelzőn felvillantak a  fények, valaki kereste.
- Egy falon láttam, huszonhat éve, illetve később is láttam, de akkor láttam először. Illetve akkor vettem észre először.
- Ühüm - mondta a lány.
- Mondja, nem zavarja ez? - kérdezte a férfi , és a lány ajkára mutatott - Nem zavarja ez a dolog a száján, tudja, amikor eszik?
- Köze? Még nem látott ilyet papa?
- Bocsánat, nem kellett volna kérdeznem.
- Semmi baj. Nem zavar. Megszoktam.
- Értem, bocsánat.
- Egy pill - mondta a lány, és felvette a telefont, félrefordult és suttogva beszélt. A férfi elfordította a fejét, ne gondolja a lány, hogy belehallgat a beszélgetésbe, nem tenne ilyet. Nézelődött kicsit, irattartók, fényképek kartonon kasírozva, amerikai nagyváros éjszaka, berlini háztömb - ezt csak úgy gondolta - utcarészlet fekete fehérben, de a labda , amivel a képen a gyerek játszik, színes. Elhúzta a száját, miért színes a labda.
- Azonnal tedd le a telefont! Amikor vevő van, nem beszélhetsz, mondtam már! - hallotta a férfi. Egy nő lépett a pult mögé, magas, karcsú, haját összefogva viselte. Szigorú tekintettel nézett a férfira.
- Segíthetek?
- Igen, egy nyomatot szeretnék, egy grafikát.Egy képet.
- Mit ábrázol?
- Egy városrészlet, magasból tekintve, van rajta egy templom, vagy torony, talán, és egy híd.
- Budapest?
- Alighanem Budapest, bár nem vagyok benne biztos. Sok ház van rajta, azt hiszem.
- Tudja ki rajzolta a képet?
- Nem, de van rajta szignó, talán "eff" vagy "ká", betűvel kezdődik, és csak vezetéknév, a jobb sarokban, lenn.
- Nincs meg ez a kép. Fenyvesi, egyébként, de nincs meg. A  háború utáni rajz, már nem látszanak a romok, talán a hatvanas évek, ebben nem vagyok biztos.
A lány visszajött közben.
- Az úr egy képet keres, egy falon látta, azt mondja.
- Menj, a raktárban kell egy kis rendrakás, menj, az urat majd én kiszolgálom.
A lány vonakodva indult el a raktár felé, az ajtóban megállt, elhúzta a függönyt belépett, de nem ment tovább, ott állt a félfa mellett, a függöny hagyta résen lehetett látnia  fehér blúzát és a fekete nadrágját, ahogyan ott állt.
- Ismeri a képet?
- Igen, ismerem.
- Hol látta?
- Azt gondolom, ahol ön. Egy falon, egy hivatali helységben. Meglehetősen régen.
- Ez érdekes - mondta a férfi.
- Igen, érdekes. Sajnálom, hogy nem segíthetek - mondta a hölgy, és megigazította a ruháját, finom gyors mozdulattal. A férfira mosolygott.
- Esetleg nem tudja, hol lehet megszerezni azt a képet?
- Fontos magának? Bár nem is kérdem, bizonyára fontos.
- Igen.
- Tudja, nem is a kép számít, az csak egy kép, igazán az számít, hogy emlékszik rá, és az, hogy valamiért fontos magának.
A férfi bólintott, megköszörülte a torkát, de nem mondott semmit, a fejéhez nyúlt, talán hogy kalapot emeljen a hölgy előtt, de nem volt rajta fejfedő, a keze félúton megállt, mint aki int, mielőtt elmegy. Leeresztette  kezét, megfogta a táskáját, és kiment a boltból.
A lány előjött a raktárból.- Irén néni, de meg van  kép, kinn van az irodában, ugyanolyan mint amit elmondott, ugyanolyan. Miért nem adta neki oda?
-  Még visszajön, azt hiszem - mondta a hölgy, és elmosolyodott.


2018. április 30., hétfő

Kövér hölgy , gitárral

           A kép és a novella címe: Kövér hölgy, gitárral. Nem vagyunk felkészülve a valósággal való találkozásokra. Lehetne a címe, kövér hölgy díványon, padon vagy esetleg szófán - kedvelem ezt a bútordarabot, kecses, törékeny, az ellentét csak látszólagos a kövér hölgy és a szófa között, nem ellenpont, nem tézis és nem antitézis, a valóságban nagyom is elképzelhető egy telt idomú hölgy a szófán - gitárral, esernyővel vagy ásóval, de ezt már túl sok lenne, és eltávolítana a tárgytól, így marad az eredeti.
           A kép olaj, vászon, hatvanszor kilencven, fa keretben. Keletkezésének ideje az ezerhétszázas évek közepe , vége, ennél pontosabban nem határozható meg, a festő ismeretlen, de biztosan érzéki személy volt, ez kitűnik tárgya ábrázolásából, a hölgy ugyanis meztelen. A díványon hever, a gitárt maga előtt tartja, nem játszik rajta, fogja, a mozdulat furcsa, mintha utóbb festették volna a képre a gitárt, a megrendelő kívánságára, vagy a meztelen hús ábrázolása elleni tiltakozása miatt, már nem tudhatjuk. A hölgy a gitárt úgy tartja, mintha lúd nyakát fogná. A festőről semmit nem tudunk, pedig a kép nem is rossz, az arcvonások tiszták, a fények visszafogottak, a szobabelső, ahol a dívány áll részletesen kidolgozott, de mégsem aprólékosan részletező, hogy a figyelmet ne vigye el, látszik a városi élet minden fontos tárgyának és gazdaságának ábrázolása, brokát és selyem, tölgyfa szekreter, egy tükör keretben, a tükörben egy arc, nem pontos, de felismerhető, kis játék az utókorral, a festő talán. Az ecsetkezelés mesteri, a rajztudás kimagasló. Érdekes, lehetett volna ismert festő is, a technika alapján nagyon is, de lehet, hogy csak ezt az egy képet festette, vagy csak ez maradt fenn, a többit maga égette el, vagy a tűzvész pusztította a favázas házak hazájában, száz évekkel ezelőtt. Ki tudja, ki, mit, miért tesz? A festő aki egy képet fest, nem festő. A hölgy, a kövér hölgy vajon ruhátlan állt modellt? Vagy felöltözve, és a festő vetkőztette le a képen, amit nem is mutatott neki meg, míg el nem készült, és mielőtt elkészült volna, elszégyellte magát a csalás miatt és ráfestette a képe és álmai tárgyára a gitárt, mint egy ludat, fordított kéztartással, titkolódzva és most már szemérmesen, amit megbánt ahogyan készen lett a képpel. Lehet. Lehet, hogy ezért nem lett híres festővé, és a gitár szégyene dobatta vele tűzbe összes képét. A kandalló tüze elhamvasztotta a képeket, sok vászon égett el, képek, amin látszott az álom, és látszott a valóság, és ott volt a félelem a tehetségtől, ezt nem lehetett elviselni, ezért veszniük kellett. A festő hajnalban útra kelt, a kikötőbe ment, hajóra szállt, délnek indult, kardot fogott, és gyors katonahalált remélt. Könnyen adták ezt egykoron.
            A kövér hölgy gitárral a díványon, hatvanszor kilencven, olaj, vászon, csak az ezerkilencszázas évek elején került elő. Ekkorra megbarnult, eltöredezett, alig látszott már rajta a hölgy, a keret sem volt már meg. Egy konyhaszekrényben találták meg, az ajtón lévő kis titkos rekeszben, ki tudja oda hogyan került. Egy orvos találta meg, aki átutazóban volt a csapategységével az egyik frontról a másikra, és rövid időre megálltak egy elhagyott kisvárosban, ahol alig volt ember, a házak romosak voltak, a lakók elmenekültek. Egy éjszakára, egy épen maradt lakásban szállásolták el az orvost, akinek tisztiszolgája , hogy tüzet gyújtson, a kredencet darabolta fel, ez nem volt szokatlan. A doktor vette észre a vásznat, kiterítette, és öngyújtója fényénél nézte a képet, a kövér hölgyet díványon fekve, maga előtt tartott gitárral. Megragadta a kép hangulata, maga sem tudta miért, emlékeztette őt a hölgy a feleségére, aki nem volt kövér hölgy, de a tekintete éppen olyan barna és meleg volt, mint ennek a hölgynek itt a vásznon. A képet a zsákjába tette. A fronton sok volt a sebesült, borzasztó sebeket látott a doktor, felnőtt férfiak nyögtek és sírtak, jajgattak a fájdalomtól, mint a gyerekek. Egy húsz éves bölcsészhallgató, gyomorlövéssel, a halála előtt verset szavalt, majd az anyját hívta, úgy halt meg, a doktor fogta le a szemét. Többé nem mondott verset, nem is hallgatott verset, könyvet sem olvasott, bár korábban szerette a művészeteket. Tette a dolgát, kötözte a sebeket amíg tartott a háború. Amikor vége lett, hazatért. Nem talált nyugtot, a felesége a szemére hányta, hogy olyan fád lett, olyan kedélytelen. A doktor nem mondhatta el, hogy hogyan halt meg a húsz éves bölcsész fiú egy durva háborúban, a feleséget ez nem érdekelt. Így, egy hajnalon, korán felkelt, kevés holmit vitt magával, hajóra szállt és délnek indult, hogy betegeket gyógyítson valami távoli vidéken, és remélte, hogy a vérhas vagy a malária hamar végez vele. A kép, a kövér hölgy gitárral, a csomagolásnál akadt a kezébe, gúnyosan nézett rá a gitárja mögé bújva, kinevette, csúffá tette, ahogyan a fél világon, harcokban vele volt mint a felesége barátságos emléke, ami nem is létezett soha. A doktor kifelé menet a képet a cselédnek adta, - majd égesse el, mondta- , maga nem merte, az ember nem égeti el az emlékeit, amiket csak képzelt, azt különösen nem. A cseléd megnézte a képet, csúnya - gondolta, de nem égette el, jó lesz a fiókba bélésnek, éppen hatvanszor kilencven mint a késes fiók, és olaj, vászon, tartós darab. Biztos ami biztos a képpel lefelé fordítva bélelte ki vele a fiókot, nehogy a gyerek, vagy a nagysága meglássa.
            A képet nem láthatja többé senki, de ha mész a városban, bárhol megláthatod a kövér hölgyet díványon, vagy padon, nem lesz meztelen, és nem lesz nála gitár, de ő lesz az. Ne köszönj neki, várd meg amíg megszólít.

2018. április 29., vasárnap

Kint, a téren


Egy fiatal férfi virágot ültetett egy közparkban. A virágok egy ládában sorakoztak mellette, lehajolt, a földbe gödröcskét ásott, a lila virágpalántát beletette, a földet óvatosan a növény köré húzta, kis árkot nyomott a puha talajba. Megnézte, megigazította, nyúlt a következőért. Sok virág várt kiültetésre, a fiatal kertész szorgalmasan és gondosan dolgozott. Amikor elültetett vagy húsz növényt, öntözőkannát vett és meglocsolta a töveket.
A téren sokan jártak, munkába mentek, telefonáltak, a padon ültek, újságot olvastak. Délelőtt volt, tíz óra lehetett.
Egy lány lépett a fiúhoz, megszólította. A fiu felegyenesedett, a lány felé fordult, egyik kezében virág, a másikban kis ásó, keze földes, cipője sáros. A lány mondott valamit, gyorsan beszélt, gesztikulált, a fiú közbevágott, közelebb lépett a lányhoz, meg akarta érinteni a karját, de útban volt a virág. Tétovázott. A lány eltolta magától a fiút, intett, elfordult, gyorsan elindult a tér kijárata felé, még intett, indulatosan, inkább legyintett. Sirt, a keze fejével törölte meg a szemét. A fiú széttárta a karját, a virágot a földhöz vágta, az ásót ugyancsak. Egy pillanatig a lány után nézett, majd szétdúlta a virágágyást, kézzel tépte a növényeket, sáros cipőjével rúgta a göröngyöket, nem nézte mit ér el a rúgás. Porfelhő vette körül, a járdán , a járókelők lábainál, kitépett virágok feküdtek. Az emberek csak lopva néztek oda. Pár perc múlva a fiú csendesen gereblyét fogott, összeszedte a virágokat, és a kukába dobta ami megsérült. Aztán lehajolt a ládához, újabb növényt vett elő, kis gödröt ásott, a palántát beleültette, a földet gondosan lenyomkodta. Amikor húszat elültetett, locsolókannát vett, és egyenként megöntözte a töveket.
Délelőtt volt, kicsivel elmúlt tíz.

*
A sejtek közötti tér a világűr végtelen tere, a kozmosz embertelen, rideg és üres.
A világűr gyermekei vagyunk.

2018. április 17., kedd

Úti élmények


Úti élmények

Nincs viszonyom, nincs semmiféle viszonyom a világgal. Van a világ, meg vagyok én. Járok kelek benne, szemlélem, megyek, megriadok, örülök, ha jó dolog történik. Mint Szindbád, mint egy gyerek. A világ nem hat rám és én nem hatok a világra, általam van, de én nem vagyok általa, csak vagyok. Olykor azt mondják fura az észjárásom, talán azért, mert néha megkérdem: - Ki emlékszik még a piros kakasos nyalókára? Pedig nem furcsa ez, csak szokatlan, mert a többiek nem mondják ki amit gondolnak, csak gondolják, vagy ki tudja persze mi jár másnak a fejében. Mint egy gyermek, félek a sötététben, de ha erősen tűz a nap, akkor védtelennek érzem magam. Ha bemegyek egy postára, vagy hivatali helyekre, és leülök, mert várni kell, a széket mindig elhúzom kicsit, épp hogy, csak mozdítok rajta egy kicsit, úgy ülök le. Ki tudja miért? Talán, hogy elkergessem a kígyókat, akik félnek a mozgástól. Játszom az idővel, nincsenek szabályok, mondjuk ülök egy padon, vagy a Dunánál, vagy egy téren, ahol furcsa szobrok állnak, nő alakok azt hiszem, de csak gondolom, úgy érzem, mert nem formálnak csípőt, vállat, de mégis nőalakok, fehér kőből faragva, elnagyolt vésőnyomokkal kő-testükon, lágyan, puhán simulnak a délutánba, egy ilyen helyen próbálom az időt működtetni, lelassítani, felgyorsítani, néha sikerül, néha nem. Egy újságot vettem a sarkon a boltban, pár oldalt gyorsan átlapoztam, nem érdekelt amit írtak, hajtogattam belőle egy repülőt, eldobtam, egy ember észrevett, vigyorogtam, és gyorsan elindultam a Körút felé, mit akit rajtakaptak, ahogyan egy lopott almába harap titokban. Nincs viszonyom, sehogyan sem hatunk egymásra a világgal. Nem értem a felnőtteket, és bár tanultam fizikát, és biológiát, de gyakran csodálattal nézem a repülőket az égen és a hatalmas hajókat a tengeren, diszes üvegablakokat templomokon, mosolyredőket arcokon.
Útra kell kelnem, és hazatérnem pátoszosan, és sok emlékkel.


Tárgyaláson

Szereplők : Biró, szakértő. - Ön milyen szakértő? - Egészen jó kis szakértő vagyok. - Értem. De milyen területen? - Országos? - Ha s...